?

Log in

No account? Create an account
Team Desiderium

Lélekutak 6.

Lélekutak

Írta: tothem

Átnézte: szefi

Kulcsszó: déjà vu

Műfaj: enyhe ill. pre-slash, inkább hurt / némi comfort, angst, az ötödik könyvtől AU.

Korhatár: 18+

Figyelmeztetés: szereplők halála; erőszakos, durva jelentek; utalás nekrofíliára; felnőtt tartalom.

A műben említés történik azonos nemű szereplők kapcsolatáról is. Amennyiben ez a téma számodra sértő vagy visszataszító, kérlek, ne olvass tovább.

Fontos!: A regény megértéséhez elengedhetetlen a dőlt- és az állóbetűs írásmód, valamint az egy csillagos (*) ill. a három csillagos (***) fejezetelválasztók közti különbség figyelembe vétele.

Nyilatkozat: A Harry Potter univerzummal kapcsolatos minden jog J.K. Rowling, és a vele szerződésben álló különböző kiadók és filmstúdiók tulajdona. Nekünk semmiféle anyagi hasznunk nem származik belőle.

Előző fejezet


6. fejezet: Hermon és Penuél

A gettó zsúfolásig megtelt. A lakásnak abban a szobájában, ahol őket is elhelyezték, még öt család lakott rajtuk kívül. Szinte nem telt el úgy nap, hogy az asszonyok össze ne kaptak volna valamin. Az esték voltak a legrosszabbak, mert akkor mindenki otthon volt. Nappal ki lehetett bírni. Néhánynak a felnőttek közül még mindig volt munkája. Anya is a gettókórházba járt segíteni, apa – gyógyszerész lévén – reggeltől ebédig egy vegyi üzemben dolgozott a gettón kívül, délután pedig a gettó iskolájában tanított kémiát a nagyobbaknak. Hermon még kicsi volt, hogy iskolába járjon, de ahhoz is, hogy egyedül otthon maradjon – így aztán Penuélre bízták.

Penuél reggel tórát tanult, aztán tíztől délig iskolába ment, és a kisöccsét mindenhova kénytelen volt magával cipelni. Hermon egyáltalán nem bánta. Rajongott a bátyjáért. Büszke volt rá, hogy milyen okos, milyen komoly nagyfiú, és mert Penuél tudta hajtogatni a világ legjobb papírrepülőjét, és mert amikor Hermon örökmozgó, kíváncsi természete miatt bajba került, mindig kihúzta őt a pácból. Különben is sokkal érdekesebb az iskolában hallgatni a történelmet, meg az irodalmat, mint otthon az asszonyok örökös nyafogását, hogy már megint nincs elég víz a hajmosáshoz, vagy hogy a legjobb harisnyáját kellett elcserélnie kenyérre, vagy hogy a szomszéd szobában lakó, elhanyagolt némber már megint nem takarította ki a vécét.

A rabbinál is nagyon érdekes dolgokat lehetett tanulni. Először mindig héberül írtak és olvastak, aztán a rabbi réges-régi történeteket mesélt.

Az egyetlen rossz az volt a rabbinál is és az iskolában is, hogy állandóan csöndben kellett maradni. Pedig Hermon annyi mindent szeretett volna kérdezni! Penuél is szívesen válaszolt volna, de sajnos, mire odajutottak, hogy végre lehetett beszélni, addigra Hermon már rég elfelejtette, mit akart megtudni.

Egy nap Apa egészen rosszkedvűen jött haza, és másnap nem osont ki hajnalban a függöny mögül, amely a lakrészüket a szoba többi részétől elválasztotta. Anyával fojtott hangon, feszülten beszélgettek, de Hermon nem sokat értett belőle. Valami olyasmiről volt szó, hogy lezárták a gettót, meg hogy egyre több embert deporálnak, vagy micsoda. Hermon nem ismerte a szót. Mindenesetre, reggel őt ugyanúgy elküldték Penuéllel, mint mindig, és Anya is elment a kórházba.

Később Penuél elmagyarázta, hogy Apa többé nem mehet ki a gettón kívülre dolgozni. De nem csak Apa járt így, hanem mindenki más is, akinek odakint volt munkahelye. Azt is elmondta, hogy a deportálás kitelepítést jelent. Azért mert már olyan sok ember gyűlt össze a gettóban, hogy szinte lépni is alig lehetett, minden nap, rendszeresen a kijelölt családokat vonattal messze, vidékre vitték, új lakóhelyre.

A felnőttek nem örültek az utazásnak, idegesen suttogtak róla. Félelmetes pletykák keringtek. De a gyerekek izgalommal várták, hogy végre kimozdulhassanak.

Aztán rájuk is sor került.

Este apa egy cédulával jött haza a gettóirodáról, ahová élelmiszerjegyért ment. Mindenki egyetlen bőröndöt vihetett magával. Azonnal csomagolni kezdtek, mert reggel nagyon korán már a gyülekezőtéren kellett lenniük. Hermon és Penuél annyira izgatottak voltak, hogy alig tudtak elaludni.

Még sötét volt, amikor Anya felrázta őket. Hermon félálomban nyafogott, mert mivel odakint zuhogott az eső, Anya rákényszerítette a gyűlölt, otromba esőköpenyt.

Nézd csak, Kisbogár, én is felvettem – vigasztalta Penuél, és a saját olajzöld pelerinjére mutatott. – Ha megázol és megfázol, felfedező út helyett az ágyat nyomhatod majd az új helyen. Az nem lenne jó, ugye?

Nem – hüppögött Hermon, aztán halványan elmosolyodott. – Tényleg elviszel felfedező útra?

Persze, hogy elviszlek!

Megígéred?

Megígérem.

Anya hálásan simogatta meg Penuél fekete kobakját.

*

A gyülekezőtéren hatalmas tömeg fogadta őket. Kis asztaloknál, előttük hosszú lajstrommal, mogorva katonák ültek, és kipipálták a sorban eléjük járulókat, akik utána felszállhattak a várakozó teherautókra.

A teherautó hamar megtelt, és útnak indultak. Mint kiderült, nem autóztak sokáig, mert hamarosan megálltak, és a plató végén félrerántották a ponyvát. Az eső mostanra alábbhagyott, és Hermon a sápadt hajnali fényben felismerte a pályaudvar épületét. A katonák hangosan kiabáltak és a puskájuk végével bökdösték az embereket, hogy siessenek, ahogy leparancsolták őket a teherautókról, és az állomás felé terelték.

Vigyázzunk, nehogy elveszítsük egymást! – kiáltotta Apa a hangzavarban. Anya erre még erősebben szorította Hermon kezét, annyira, hogy már fájt. Penuél Apával jött. Így sodródtak a tömeggel a vágányok és a vonat felé.

Hermon még sosem utazott vonattal, de Penuél sokat mesélt az utazásról, amikor sok évvel ezelőtt Apa testvéréhez mentek látogatóba, Krakkóba. Ez a vonat azonban egyáltalán nem hasonlított a bátyja által leírt, kényelmes, bársonyüléses csodára. Ahogy Hermon a csúnya vagonokat nézte, abban is kételkedett, hogy a kalauz kiskocsiról csokoládét és teát árulna rajta.

A katonák rengeteg embert tuszkoltak egy-egy kocsiba. Szerencséjük volt, mert sikerült behúzódniuk az egyik sarokba, így Anya leülhetett az egyik bőröndre, és ölbe vehette mindkét gyereket.

Mikor a vagon megtelt, és a nehéz ajtó hangos dörrenéssel bezáródott, a félhomályban mindenki lélegzet visszafojtva várt az indulásra, de hosszú órákig nem történt semmi. Az emberek kezdtek egyre nyugtalanabbak lenni, valahol a tömegben felsírt egy csecsemő.

Szomjas vagyok! – nyafogott Hermon. – Mikor ihatunk már?

Anya előhalászta az egyik vizespalackot. – Ihatsz, Hermon, de csak egy kortyot. Nem tudhatjuk, milyen hosszú lesz az utazás. Muszáj beosztani, amink van, mert nem hiszem, hogy útközben lesz lehetőségünk újratölteni az üvegeket. Azonkívül, ha az ivás után pisilned kell, nem tudsz hova menni.

Az egyik mellettük álló férfi meghallotta Anya szavait. – Állítólag van egy vödör a kocsi másik végében.

Micsoda?! – kiáltott Anya. – Egyetlen vödör ennyi emberre?

Gondolom, a németek nagylelkűsége ismeretében még azért is hálát adhatunk – felelte a férfi keserűen.

Ne aggódj, drágám – szólt közbe Apa. – Akárhova is visznek, nem lehet több néhány óránál.

Adja ég, hogy igazad legyen – sóhajtotta Anya, és habár Penuél nem kérte, neki is odanyújtotta a vizesüveget. – Csak egy kortyot! – figyelmeztette.

Még sokat kellett várniuk, míg hatalmas rántással a hosszú szerelvény végre nekiindult. A deszkák résein kukucskálva, a felnőttek próbálták kitalálni, vajon milyen irányba tartanak, és abból következtetni utazásuk lehetséges céljára.

A vonat egyenletes, sima zakatolásától, és a hajnali ébresztőtől Hermon hamar elálmosodott. Elfészkelődött édesanyja ölében, és pillanatokon belül mélyen aludt.

Mikor felébredt, a szája teljesen kiszáradt a szomjúságtól, és a hasa is hangosat kordult. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy Penuél és Anya is elbóbiskoltak. Felnyúlt, hogy meghúzkodja Apa zakójának alját.

Apa lenézett a halk beszélgetésből, amelyet a szomszédaival folytatott. – Mi baj, Kisbogár?

Szomjas vagyok, és éhes is!

Apa a szájához tartotta a flaskát. – Csak két kortyot, rendben? Tartsd egy kicsit a szádban, úgy többnek tűnik.

Amíg Hermon lassan elszopogatta a két korty vizet, Apa a zsebében kotorászott, majd elővett egy darab kétszersültet. – Lassan edd, utána ihatsz még egy kis vizet. Ha Anyáék is felébredtek, majd eszünk sajtot és kenyeret.

*

Apának nem lett igaza. Az út nem néhány óráig tartott, hanem napokig. Közben a vonat sokszor megállt, de a kocsi ajtaja nem nyílt ki, és csak hosszú órák múlva döcögtek tovább. Már rég elfogyott az összes vizük és az a kevés ennivaló is, amit magukkal hoztak. A harmadik napon hangos jajveszékelés tört ki a vagon közepe táján. Apa megnézte, mi történt. Mikor sikerült visszafurakodnia hozzájuk, Anya fülébe suttogott. Kérdő tekintetükre Anya halkan magyarázta: – Meghalt valaki, gyerekek. Biztos nem volt elég vize, vagy beteg volt.

Még háromszor történt hasonló felfordulás, a negyediknél, amikor a közelükben esett össze egy idősebb férfi, már nem jajongtak az emberek, csak szomorú sóhajjal a többi mellé tették az újabb holttestet.

Anya eleinte mesélt és halkan énekelt nekik, de egy idő után, már az ő szája is annyira kiszáradt, hogy csak hümmögte az ismerős, megnyugtató dallamokat. Időnként helyet cseréltek Apával, de minél többen voltak képtelenek állni, annál nehezebben fértek el a kocsiban. Az utazás elején Hermon körülbelül tízpercenként megkérdezte, hogy mikor érnek oda, de a századik „nem tudom, kisfiam” után feladta. Rengeteget aludt, amikor felébredt, Penuéllel beszélgettek a felfedezésről, ami rájuk vár. Találgatták, milyen lesz majd az „új hely”. Aztán amikor elfogyott a vizük, és a nyelve a szomjúságtól feltapadt a szájpadlására, már csak halkan sírdogált. Anya és Penuél vigasztalták.

Aztán egyszer csak a vonat megint megállt, de most hangos kiabálás, kutyaugatás hangzott mindenfelé, majd a vagonajtók robaja, ahogy kívülről feltépték őket. A zaj egyre közeledett az ő kocsijukhoz, aztán végre feltárult az ajtó, és a nyíláson vakító napfény és friss levegő ömlött be. Ilyen sok félig-meddig sötétben töltött nap után az emberek csak pislogtak a hirtelen fényre.

A katonák nem hagytak nekik időt hozzászokni a megváltozott körülményekhez. Pillanatok alatt leparancsolták őket a kocsiról. A bőröndjeiket halomba rakva ott kellett hagyniuk a peron közepén. A férfiakat és a nőket két külön csoportba terelték. Anya kétségbeesetten kapaszkodott Hermonba és Penuélbe, de a katonák durván szétrángatták őket. Apa velük akart maradni, de a fiatalabb férfiakat is külön csoportba terelték.

Vigyázz az öcsédre! – kiáltotta Anya és Apa is Penuélnek. Ő könnyes szemmel bólintott nekik. Hermon sírva fakadt és szorosabban kapaszkodott Penuélbe.

Ne sírj, Kisbogár, nem lesz semmi baj. Hamarosan találkozunk velük az új helyen.

*

A gyerekekből és idősekből álló csoportot, amelybe Hermonék is kerültek, egy magas sövénnyel szegélyezett úton át egy lapos épületbe hajtották. A teremben, ahová bevezették őket öltözőpadok álltak, és megértették velük, hogy mindenkinek meztelenre kell vetkőznie. Penuél hamar készen lett és segített Hermonnak is a gombokkal vívott küzdelmében. Ezután átzavarták őket egy másik terembe, amely első pillantásra fürdőnek tetszett. A plafonon csövek futottak, melyekről helyenként zuhanyrózsák csüngtek. A víz nem indult meg, ahogy várták, hanem a terembe egyre több és több embert zsúfoltak be.

Az emberáradat olyan erővel taszította őket, hogy Hermon érezte, izzadt kis tenyere kicsúszik bátyja kezéből.

Penu! – sikította rémülten. – Penu! Ne hagyj el!

***

Madam Pomfrey majdnem leesett az ágyáról, amikor a Harryre elhelyezett megfigyelő-bűbáj felvisított a fejében. Azonnal felpattant, a köntösét futás közben kapta magára.

Harryt az ágya mellett, a földön találta. A takarójába csavarodva kétségbeesetten küzdött, hogy eljusson valahova, szívszaggató zokogásától a szavait nem tudta kivenni.

Mr Potter! Nyugodjon meg! Újra fel fog szakadni a sebe! – A szavainak nem volt semmi foganatja. Minden kétséget kizáróan, Harry nem volt eszméleténél. A nővér félelme beigazolódni látszott, mert még az egyetlen égő fáklya nyújtotta félhomályban is ki tudta venni a fiú fehér hálóingén terjedő sötét foltot.

Édes Merlin! Mr Potter, engedje, hogy visszategyem az ágyba!

***

Hermon mindenáron el akarta érni Penuélt, de az emberek annyira szorosan álltak, hogy a kezüket sem tudták letenni, hanem kénytelenek voltak a fejük fölött tartani, magastartásban. Hiába igyekezett, sírt, kiabált, egyre szorosabban nyomták. Kis teste elveszett a felnőttek között. Annyira szorították, hogy nem tudott levegőt venni. Az arcát sikerült oldalra fordítania, hogy legalább a szája szabadon legyen, de a mellkasát teljesen összepréselték a hozzá képest hatalmas testek. A tüdeje égett, levegőért sikított, de csak egyre jobban nyomták. De neki el kellett érnie Penut! Ha eléri, minden rendben lesz. Penuél majd vigyáz rá, és nem hagyja, hogy összenyomják. Az arcán patakzottak a könnyek, és fájt a feje, és a szeme előtt sötét foltok ugráltak. És fájt, de nem tudta megmondani, hogy mi, csak azt, hogy valami fáj. De el kell érnie Penut, el kell érni...

***

Poppy fáradozása nyomán Harry még hevesebben vergődött és zokogott, az oldalából dőlt a vér, és most már világosan látszott, hogy Perselus felé igyekszik. Végre sikerült felküzdeni az ágyára, de Poppynak minden erejére szüksége volt, hogy ott is tartsa. A harc közben Perselus bűbája is vijjogni kezdett a tudatában.

***

Ahogy az emberhullám özönlött befelé, és tolta őket egyre beljebb a terem belseje felé, Penuél érezte, hogy Hermon keze kicsúszik az övéből. Azonnal hallotta kisöccse rémült sikoltását. Próbált visszamenni érte, de a nekinyomuló tömegtől képtelen volt.

Kérem, elvesztettem az öcsémet! Kérem, engedjenek! Kisbogár! Engedjenek már! Meg kell találnom!

De minden hiába. Megpróbált felhúzódzkodni, de beszorult az őt körülvevők közé. Moccanni sem tudott, pedig nem is olyan messziről még hallotta Hermon hangját, bár lehet, hogy csak képzelte. Egyre fülsüketítőbb lett a zaj. Valami hatalmas motorokat indíthattak be, mert olyan dübörgés töltötte be a teret, mintha harckocsik robognának át felettük. Az emberek most értették meg, mi történik velük. A sikítozás és ordítás az elviselhetetlenségig fokozódott. A terem szélén állók reménytelenül verték a falakat, az ajtókat. Az elszabadult káoszban már nem is reménykedhetett, hogy meghallhatja öccse hangját. Rajta is elhatalmasodott a pánik. Az iszonyatos rettegés vasmarokkal szorongatta a torkát. Hermont próbálta szólongatni, de alig hagyta el hang az ajkát. Tovább küzdött, hiszen Anyának is megígérte, hogy vigyázni fog rá. És Kisbogár is számít rá, hogy felfedező útra viszi, hiszen megígérte! Nem hagyhatja cserben! Köhögni kezdett, aztán érezte, hogy a teste elernyed, és a zaj lassan elhalt, ahogy a világ elsötétedett körötte.

***

Az asszonyról már dőlt a veríték az erőfeszítéstől, és fogalma sem volt, hogyan oldja meg a helyzetet. Harryt nem ereszthette el egy pillanatra sem, viszont a jelekből ítélve, Perselusnak is azonnali segítségre volt szüksége.

Ekkor hallotta meg, hogy nyílik a betegszoba ajtaja. Felkapta a fejét, és az igazgatót látta teljes kanárisárga hálóinges, hálósipkás glóriájában feléje sietni.

Hála az égnek, igazgató úr! Kérem, segítsen! – Egy röpke pillantás Perselusra meggyőzte, hogy tovább nem késlekedhet. A professzor homlokán izzadság gyöngyözött, kapkodta a levegőt és feszengett fektében.

Éreztem, hogy baj van, és azonnal jöttem. Miben segíthetek?

Muszáj megnéznem Perselust, viszont Harryt nyugton kéne tartani. Mindenáron át akar jutni a professzorhoz. Az oldala is felnyílt.

Poppy kedves, ha Harry annyira Perselushoz akar jutni, mi baj történhet, ha mellé fektetjük egy rövid időre? Talán megnyugszik, és akkor békében elláthatja mindkettőjüket.

De igazgató úr! Ez ellentmond minden gyógyászati, iskolai és erkölcsi szabálynak!

Ugyan már, hiszen mind a ketten eszméletlenek! Szerintem, per pillanat csak nyerhetünk ezzel a lépéssel.

Rendben, igazgató úr, de akármi történik, önre fogom hárítani a felelősséget. Jöjjön kérem, segítsen átemelni Mr Pottert.

Dumbledore professzor és Madam Pomfrey óvatosan, nehogy baja essék, átrakták a vergődő Harryt Piton mellé.

Miközben sajgó derekukat masszírozva felegyenesedtek, ijedten néztek egymásra. A kórteremben – Harry halk hüppögésétől eltekintve – csend honolt. Abbamaradt a két beteg vergődése, az artikulátlan sírás, és Perselus is normálisan, egyenletesen lélegzett. A nővér fejében is elhallgattak a vészjelzőbűbájok.

Azt hiszem, ezt megoldottuk – közölte megkönnyebbülten Dumbledore.

Várjuk ki a végét – dünnyögte Poppy, immár egy kötszerekkel és bájitalokkal teli rakott tálcával a kezében, amellyel Harryhez lépett, hogy a makacs sérülést újra bekötözze. Amint végzett, Harry Perselushoz fordult és az arcát a professzor mellkasába fúrta, aki elégedett sóhajjal ölelte magához.

Dumbledore üdvözült mosollyal nézte őket, míg Poppy csak a fejét rázta.

***

Folytatás...

Comments

Tothem!

Már olvastam ezt a történetet a WS-en, de ott nem igen lehetett normálisan kifelyteni a véleményeket.
Először is, gratulálok a műhöz, csodaszép lett!
Amikor olvastam megríggatott, annyira, hogy emlékszem eleredtek a könnyeim.
Én, szívem szerint 3 aranyat adtam volna ki a verseny végén. Vagy, ha nem is, akkor nem úgy döntöttem volna el az ezüst és arany díjjakat, hogy melyik csapat hány pontot szerez.
(igazságtalan,hogy egyes középszerű írások, autómatikusan kaptak aranyat, holott nem az ő érdemük ez, és ezután az olyan fantasztikusan jó művek, amik a másik csapatban voltak, csak ezüstöt kaphattak.) Rosszul van megcsinálva ez a pontozás. Na mindegy.
Még egyszer gratulálok!
Már nagyon várom, hogy a további írásaidat is olvashassam!
Köszi!
Szerintem, már így is túl bonyolult az egész.
Az angoloké sokkal egyszerűbb.
Én a hibát nem a pontozási rendszerben látom, hanem abban, hogy néhány írónak van képe gyenge, összecsapott írást beküldeni. Az angol versenyen az írók tudásuk legjavát igyekeznek nyújtani, és emiatt ott nem probléma a csapatverseny. A történetek közel azonos színvonalúak.
Ezzel szemben nálunk elég ingadozó a teljesítmény.
Ez a fejezet volt, amin magam is majdnem bőgtem. Szégyenszemre, 19 éves létemre, talán a gyógypedagógus jött elő belőlem, meg egyébként sem bírom, ha gyerekekkel történik valami rossz. Soha. A második világháború a világ legszégyenletesebb dolga volt, nem, mintha az első sokkal jobb lett volna, de legalább nem a civileket gyilkolták halomra. Pha, ebbe most nem megyek bele, a háború sosem jó! Miért nincs egyszer olyan, hogy a politikusok, akiknek egyébként bajuk van egymással, nem naiv kiskatonákat löknek oda maguk helyett, akiknek senkivel semmi bajuk, hanem maguk mennek oda egy-egy kihegyezett bottal, azt töltik ki egymáson a nézeteltéréseiket?
A történet szerves vonalától kissé elkalandoztam, de talán említettem már: nem bírom, ha gyerekeknek esik bajuk, és az ilyen égbekiáltó igazságtalanságokat.