?

Log in

No account? Create an account
Team Desiderium

Lélekutak 5.

Lélekutak

Írta: tothem

Átnézte: szefi

Kulcsszó: déjà vu

Műfaj: enyhe ill. pre-slash, inkább hurt / némi comfort, angst, az ötödik könyvtől AU.

Korhatár: 18+

Figyelmeztetés: szereplők halála; erőszakos, durva jelentek; utalás nekrofíliára; felnőtt tartalom.

A műben említés történik azonos nemű szereplők kapcsolatáról is. Amennyiben ez a téma számodra sértő vagy visszataszító, kérlek, ne olvass tovább.

Fontos!: A regény megértéséhez elengedhetetlen a dőlt- és az állóbetűs írásmód, valamint az egy csillagos (*) ill. a három csillagos (***) fejezetelválasztók közti különbség figyelembe vétele.

Nyilatkozat: A Harry Potter univerzummal kapcsolatos minden jog J.K. Rowling, és a vele szerződésben álló különböző kiadók és filmstúdiók tulajdona. Nekünk semmiféle anyagi hasznunk nem származik belőle.

Előző fejezet

5. fejezet: Peadar és Heulwen

Napok teltek el, de a két beteg állapotában nem történt átütő változás. Dumbledore mindennap meglátogatta őket, de érdeklődésére Madam Pomfrey csak szomorúan a fejét ingatta.

Semmi bíztatót nem mondhatok, igazgató úr. Időnként vannak nyugtalan periódusaik, mintha nem is kómában lennének, inkább csak mély álomban, de azon kívül semmi. Harry állapota valamelyest javult, amikor Piton professzor megérkezett, de azóta – igaz, hogy nagyon lassan –, de inkább fokozatosan romlik. A sebével hasonló a helyzet: nem vérzik olyan bőségesen, mint mikor idekerült, de nem is javul úgy, ahogy elvárható lenne. Félek, nehogy fertőzés lépjen fel, hogy ilyen sokáig nyitva van.

És Perselus?

Ugyanaz. Közvetlenül azután, hogy a tüdősérülését elláttam, rövid ideig javulást tapasztaltam. De ő is inkább nagyon lassan, folyamatosan romlik. A légzése sokszor olyannyira sekélyes, hogy az életveszélyre figyelmeztető bűbáj állandóan a fülembe sivít.

Az imént arra célzott, Poppy, hogy talán nem is kómában vannak. Van-e arra nézve valami elképzelése, hogyha csupán mélyen alszanak, akkor miért nem ébrednek fel?

Tanácstalan vagyok. Még életemben nem találkoztam ilyesmivel. Számomra az is érthetetlen, miért vannak együtt ebben az állapotban? Lehet, hogy a küldetésük során felhasználtak magukon valamiféle bűbájt vagy bájitalt, és ez annak a mellékhatása? Vagy az a bűbáj vagy bájital így reagált egy átokra, amit vetettek rájuk?

Van olyan vizsgálati módszer, amellyel ki tudja mutatni, hogy használtak-e valamilyen, az előbb említett segédeszközt? – érdeklődött az igazgató.

Van, és természetesen már alkalmaztam is. Sikerült kimutatnom százfűléfőzet nyomait a szervezetükben, de a szakirodalomban nincs említés róla, hogy annak lenne bármiféle, ehhez hasonló hatása. Sajnos, a módszer nem minden varázslatot és bájitalt tud kimutatni, de annyit igen, amely az általános gyógyítói gyakorlatban elégséges. És van még egy dolog, amit nem értek.

Mi lenne az, kedves Poppy?

Hogy Harry állapota romlik, arra az a súlyos átoksérülés az oldalán magyarázatot adhat, mert ezt a típusú átkot a szervezete sokkal könnyebben legyőzné éber állapotban. De hogy Perselus miért nem gyógyul, arra nincs ésszerű magyarázat. A testének gyakorlatilag már semmi baja, az életfunkciói mégis olyanok, mint egy haldoklónak.

Átnéztem Perselus irodáját, hátha találok valamit, ami adhat némi támpontot az események kikövetkeztetéséhez. Amit találtam, az őszinte megdöbbenéssel töltött el. – Poppy kérdően felvonta a szemöldökét, de nem szakította félbe az igazgatót. – Megtaláltam Perselus végrendeletét, amelyre a nekem küldött üzenete alapján számítottam is. Minden évfolyam haladásához részletes útmutatót írt. Ami meglepetésem oka, hogy Harry különóráinak folytatásához is mindenre kiterjedő instrukciókat hagyott. Tehát, ebből arra kell következtetnem, hogy Harryt nem szándékozta magával vinni Voldemorthoz. Vajon miért gondolta meg magát? Ráadásul, valószínűleg az utolsó pillanatban? Minden jel szerint, Harrynek sikerült valahogy meggyőznie róla. Alapjában: néhány perc alatt kifőztek egy – az eredmények által is igazolt – csodálatos tervet Voldemort elpusztítására. Ami az egészet még hihetetlenebbé teszi, az a tény, hogy eddig alig tudtak két percet eltölteni egymás társaságában anélkül, hogy valamin vérre menően össze ne vitatkoztak volna. Akármikor egy megbeszélésen jelen voltak, az idő kilencven százaléka azzal telt, hogy ők ketten csip-csup részletek felett ölték egymást. Erre mi derül ki? Hogy hatékonyan, tökéletes egyetértésben és összhangban képesek együtt dolgozni. Egyszerűen hihetetlen!

És ez annyira meglepő?

Poppy drága, ön nem látta őket olyan sokszor együtt, de kérdezzen meg néhány olyan rendtagot, akik rendszeresen kénytelenek voltak velük dolgozni. Másrészről, évtizedek óta próbálunk megoldást találni Voldemort elpusztítására. Erre ők néhány perc alatt előállnak egy tökéletes tervvel. Az embernek megáll az esze!

Valóban csodálatos, ami történt.

Az. De most már mennem kell, várnak a Minisztériumban. Kérem, hogy feltétlenül értesítsen, ha történik valami változás. Viszontlátásra, Poppy!

Természetesen. Viszontlátásra, igazgató úr.

***

Van néhány előnye, ha az ember a király mágusa – tűnődött magában Peadar, ahogy az alig kivehető, keskeny erdei ösvényt taposta. A király busásan megfizette a szolgálataiért, nem kellett éjt nappallá téve robotolnia, hogy megkeresse a megélhetésre valót, így arra is maradt ideje, hogy egyetlen igazi szenvedélyének, a varázsital-készítésnek hódoljon. Ezért bandukolt most is az alig járt csapáson. Ezt az erdőt csak varázsos népek járták, a közönséges halandók az ezredéves tölgyeknek még az árnyékát is elkerülték.

Még sötétben indult, de mostanra már kezdett derengeni egy kis világosság kelet felől az ég alján. A fák és bokrok a hátráló éjjeli sötétségnél sötétebb fekete foltokként szegélyezték útját. Csípős volt a levegő, de a tiszta éjszakai égbolt, a csillagok milliárdjaival és a keskeny holdsarlóval, kellemes tavaszi napot ígért.

Megszaporázta a lépteit, hogy mire a napfény első sugara az oltárkőhöz ér, ő is ott legyen. A zsenge, harmatos fűtől már térdig átnedvesedett fehér vászonköntöse és meztelen lábujjai is kezdtek elgémberedni, de ha azt akarta, hogy a növények, amelyeket ezen a különleges reggelen – a tavaszi napéjegyenlőség idején – gyűjt, a leghatásosabbak legyenek, elengedhetetlen volt a Földanyának szánt áldozat, és ennélfogva a rituális öltözék.

Nem volt messze a céljától, már csak csak a tisztáson kell átvágnia, és onnan nagyjából száz lépésre az egyik ősöreg tölgy tövénél megtalálja a követ.

Ahogy közeledett a tisztáshoz, a levegő szinte vibrált körülötte a varázserőtől. Egy pillanatra megállt, és édes dallam ütötte meg a fülét. Halkan, hogy a léptei ne csapjanak zajt, közelebb óvakodott. A fák között már kilátott a tisztásra, de még csak mozgó alakokat tudott kivenni, akik kecsesen hajladoztak a földöntúli zene ütemére. Némán közelebb osont. De a tisztás szélén a fák vonalában megtorpant. Felismerte a hely köré vont varázskör jellegzetes lüktetését. Viszont mintha valami ellenállhatatlan erő vonzaná, nem tudta megállni, hogy olyan közel ne menjen, amennyire csak bír anélkül, hogy megszegné a kört. A bőrén érezte a bűbáj apró tűszúrásokra emlékeztető, figyelmeztető csipkedését, de ő egyszerűen képtelen volt elfordítani szemét az eléje táruló látványról.

A sűrű erdő által körülvett apró tisztáson boszorkányok táncoltak. Az ősi kőkör közepén égő varázstűz kékes lángja kísérteties fénybe vonta lágyan ingadozó alakjukat. Ettől úgy tűnt, mintha meztelen testük önálló fénnyel izzana.

Peadar mozdulni sem tudott. Nem is igazán akart, nehogy megtörje a varázst. Megbabonázva bámulta a táncolókat. És akkor meglátta Őt.

Karcsú, sudár alakja, és combig érő, göndör, fekete haja éles kontrasztban állt a többiek telt alkatával és világos – a helybéliekre jellemzően vöröses szőke, vagy világosbarna – hajával. Most, hogy jobban megfigyelte, a többiek az ő mozdulatait követték. A lány minden porcikájából erő és vitalitás sugárzott. Peadar nem tudta levenni róla a szemét. Tudta, hogy a látvány nem férfi szemnek való, és ha lebukik, biztosan számolnia kell a boszorkányok haragjának következményeivel, de minden más elveszítette jelentőségét abbeli igyekezetében, hogy minél többet magába szívjon a mámorító érzésből, amelyet a fiatal boszorkány keltett benne.

Aztán a lány hirtelen felpillantott, egyenesen Peadar szemébe. A tekintetük egymáséba kapcsolódott, és Peadar úgy érezte, mintha a teste hirtelen fellángolna. A tudatát teljes egészében betöltötte a rá meredő, gyönyörű szempár, fogva tartotta és nem eresztette. A lány tovább táncolt, de Peadar határozottan érezte, hogy a tánc most már nem a Földanyának szólt, hanem kizárólag neki.

Lassan a zene elhalkult. A táncosok megfogták egymás kezét, és a kör széle felé indultak, ahol egy kidőlt fatörzsön levetett áldozati köpenyeik halma fehérlett. Őt is húzták magukkal.

Menj – tátogta némán Peadarnak, míg hagyta, hogy a többiek elvezessék.

A varázstűz fénye fokozatosan kialudt. A boszorkányok egyre távolodó, vidám beszélgetésének hangfoszlányait még sokáig hallotta. Megkövülve állt a hajnalodó erdőben. Lassan megfordult. Szinte kábulatban tette meg az utat hazáig. Csak mikor már a hálókamrájában állt, nézett le döbbenten fehér rituális öltözékére, és jutott eszébe, hogy a növényekről, amelyeket gyűjteni készült, teljesen megfeledkezett.

***

Perselus a Nagyteremben ült, a tanári asztalnál. Megvető fintorral álcázta a kíváncsiságát, ahogy a beosztást figyelte. Kimondottan erre az alkalomra tartogatott játékával szórakoztatta magát: megpróbálta kitalálni, melyik poronty melyik házban végzi. Eddig csupán egyszer hibázott. Meg volt győződve róla, hogy a pufók Longbottom kölyök a Hugrabugba kerül, de legnagyobb meglepetésére a süveg a Griffendélbe tette. Hiába, már az a vén tökfödő sem a régi!

Előre nyúlt, szájához emelte a serlegét, ráérősen kortyolt. Lehunyta a szemét, élvezte a Laphroaig egyedülálló, füstös aromáját. Aztán mikor Minerva felolvasta a következő nevet, minden önuralmára szüksége volt, hogy ne köpje az asztalra a szájában lévő folyadékot.

Potter, Harry James!

Erőt vett magán, és kinyitotta a szemét, de már csak annyit látott, hogy a Teszlek Süveg elhelyezkedik egy apró termetű, vékony kisfiú borzas, fekete üstökén. Griffendél, ez egyértelmű – gondolta fanyarul. Hová máshová is kerülhetne az a kölyök? Keserű emlékek árasztották el az elméjét, és a lelkében felbugyogott a régóta dédelgetett gyűlölet. Mi tart annak a rongydarabnak ilyen sokáig? Hát nem egyértelmű?

Amikor a Süveg végre kikiáltotta döntését, Perselus csak gúnyos mosollyal nyugtázta, miközben a Griffendél ház asztala majdnem felrobbant a hangos éljenzéstől, és Minerva is büszkén kihúzta magát. Legyen boldog vele!

Összehúzott szemmel figyelte, ahogy a gyerek megkönnyebbülten a griffendéles asztalhoz siet, és helyet foglal a vörös hajú boly közepén. Aztán felnézett, egyenesen rá, mintha megérezte volna magán a tekintetét. És Perselus csak hosszú évek gyakorlatának köszönhetően tudta megőrizni a hidegvérét, és fenntartani a szenvtelenség látszatát, miközben a lélegzete a torkán akadt, és a szíve majd kiugrott a mellkasából. Úgy érezte, mintha villámcsapás érte volna. A szokatlan árnyalatú zöld szempár érdeklődve vizsgálta, aztán a fiú a homlokához kapott, grimaszolt és elfordította a tekintetét, hogy kérdezzen valamit a szomszédjától.

Perselus megkönnyebbülve engedte ki a visszatartott levegőt. Utálnia kéne azt a gyereket, hiszen nem más, mint James Potter epigonja. És mégis... nem tudott nevet adni az érzésnek, amely elárasztotta, de abban biztos volt, hogy távol áll az utálattól. Teljesen összezavarodott, és ezért rettenetesen haragudott magára, és természetesen a fiúra is. Ennek ellenére, az érzés ismerősnek tűnt. De nem, nem is az érzés, mint inkább a felismerés pillanata. Mintha egyszer már átélt volna hasonlót, pedig esküdni mert volna rá, hogy még sosem látta a gyereket. Arra biztos emlékezne! Biztos, hogy Potter undok kis porontya nem ment volna ki a fejéből egyhamar!

*

Most viszont egyből azonosítani tudta azt a különös érzést. Ugyanaz a bizsergő energia futott át az idegein, amikor Heulwent először megpillantotta. És az a szempár! Hogyan is felejthette el?

***

A következő napokban Peadar egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből a leány képét. Akármit is csinált, az arca állandóan ott úszott gondolatai előterében. Hamar elhatározásra jutott: mindenképpen meg kell találnia. Pénzt és erőfeszítést nem kímélve, kutatásba kezdett. Ennek eredményeképp kutyagolt most a poros falucska főutcáján, a legutolsó ház felé a soron, ahol egy öreg vajákos élt az unokájával. És ahol, reményei szerint, megtalálni vélte a titokzatos, fekete hajú szépséget.

Kopogtatására egy öregasszony jött elő a házból, amikor meglátta, elkerekedett szemekkel, a kezét a szája elé kapva meredt Peadarra.

Én... – kezdte volna, de az öregasszony addigra magához tért szemmel látható döbbenetéből, és közbevágott.

Hát eljöttél. Elviszed tőlem az én napsugaramat.

Ekkor a házikó mélyéről egy másik hang is megszólalt. – Ki az, Nagyanyó?

Peadar szája kiszáradt, nagyot nyelt, hogy legalább annyira megnedvesítse a nyelvét, hogy meg tudjon szólalni. De az öreg boszorkány megint megelőzte.

Gyere, kincsem, nézd meg magad.

A lány haja most vastag fonatban lógott a válláról, egyszerű vászonruhát viselt. Egy agyagtállal a kezében, kérdő tekintettel jött elő. Felpillantott.

A tál hangos csörömpöléssel tört millió darabra a durva kőpadlón.

*

Peadar a fellegekben járt. Alig házasodtak meg, Heulwen máris várandós lett. Kedves, vidám természeténél fogva az udvarnál is könnyedén beilleszkedett. Sugárzó szépsége vonzotta az irigy tekinteteket.

Azonban Peadar tudta, hogy a bájos, törékeny külső csak megtévesztő látszat, mert valójában hatalmas, minden képzeletet felülmúlóan erős boszorkányt takar. Nem szeretett volna annak a szerencsétlen flótásnak a helyében lenni, aki egyszer feldühíti.

Az idillt nem nagyon akaródzott megszakítania a király kívánságára, de nem volt más választása. Bár nem értette miért, de ura ragaszkodott hozzá, hogy mindenképpen ő menjen diplomáciai küldetésbe a szomszédos szigetekre. Az indokot, miszerint bármilyen eszközzel derítse ki a szomszédos királyságok jövőbeni szándékait, valahogy sántának találta. Bőven elég lett volna, ha készít egy enyhébb igazságszérumot, amelyet egy ügyes kém vagy követ a tárgyalás előtt vendéglátója ételébe cseppent. Véleménye szerint, az udvari mágust küldeni egy ilyen feladatra óriási diplomáciai baklövés, mert őrá egyből mindenki gyanakodna. Miután logikus érveivel nem sokra jutott, fogcsikorgatva inkább bevallotta, nem szívesen hagyja magára Heulwent jelenlegi állapotában. A király válaszától annyira meghökkent, hogy szólni sem tudott.

Holtan úgysem veszi semmi hasznodat!

A király és kísérete hangos hahotájától kísérve sarkon fordult, és kiviharzott a palotából.

*

Heulwent a házuk kertjében találta, a kis gyógynövénykertet gondozta. Mielőtt másállapotba került, gyakran eljárt hazulról. Sokszor hívták beteg gyermekekhez, és hetente egyszer a nagyanyjának is segített. Mostanában leginkább meddő asszonyokat gyógyított, akik hozzá fordultak elkeseredésükben.

Mikor kell indulnod? – kérdezte, miután megölelte.

Peadar nem csodálkozott rajta, honnan tudja. Heulwen mindig kitalálta, ha a férjét valami bántotta. – Holnap hajnalban.

Hát, nem sok időt adott.

Nem. Azért aggódom, mert egyszerűen nem értem, mi áll a döntése hátterében. Teljesen ésszerűtlen és elhamarkodott. A jelen politikai helyzet, már amennyire én tudom, nem is indokolja. Nem értem, és ettől szinte fel tudnék robbanni. Ráadásul, így arra sincs időm, hogy téged biztonságba helyezzelek. Csak nem gondolta, hogy itt hagylak egyedül? Állapotosan? Szerelmem, ígérd meg, hogy amilyen hamar csak lehet, átmész nagyanyádhoz, és vele maradsz, míg haza nem térek. Johnan hűséges szolga, benne megbízhatsz, ő majd elkísér.

Heulwen csendben hallgatta Peadar dühöngését. Mikor egy pillanatra abbahagyta, lágyan megsimogatta az arcát. – Muszáj menned?

Miután közölte, hogy semmit sem érsz velem holtan, attól tartok, igen. Én is gondoltam rá, hogy el kéne szöknünk, de valószínűleg minden követ megmozgatna, hogy megmutassa, nem tűri az engedetlenséget. Abban az esetben semmi esélyünk sem lenne. Így, mivel fogalmam sincs, mit akar – azonkívül, hogy engem félre akar állítani egy időre – lehet, hogy végül nem lesz baj.

Heulwen arckifejezéséből könnyedén kiolvashatta, hogy nem különösebben osztozik az optimizmusában.

Adják az istenek, hogy igazad legyen, Peadar – sóhajtotta.

***

Poppy úgy határozott, jobban jár, ha a két beteget nem a terem két átellenes végében helyezi el. Előzetes megfontolása, hogy ne zavarják egymást, dőreségnek bizonyult, mivel egyikük sem tért magához a kómából, tehát messze álltak attól, hogy bármilyen módon „zavarják” a másikat. Ő ezzel szemben, már nem győzte a rengeteg rohangálást. Arról nem is beszélve, hogy amikor mesélt nekik, sokkal hangosabban kellett olvasnia, hogy mindketten egyaránt hallhassák, és estére teljesen berekedt. Hamar meggyőzte magát, és a következő mosdatás és ágyneműcsere alkalmával egymás melletti ágyakba fektette őket.

A nap sokkal békésebben telt, mint az eddigiek. Olyannyira, hogy miután a házimanók által felhozott könnyű zöldségkrémlevest – sok türelem és néhány bűbáj segítségével – megetette velük, még arra is maradt ideje, hogy belekezdjen a tanév végén szokásos leltárba. Elvégre az élet nem áll meg, a nyári szünetben pótolni kell az év közben leapadt készleteket.

Amikor időnként rájuk pillantott, észrevette, hogy mindkettőjük szeme élénken mozog szemhéjuk alatt, de a megfigyelőbűbájokkal a helyükön, nyugodtan folytatta munkáját.

***

Nehéz szívvel, hajnalban Peadar útra kelt. Mikor egyetlen vállára akasztott tarisznyával, egyszerű vászontalárban kilépett a ház kapuján, a felfegyverzett kíséret már várt rá.

Heulwen holmija két nyeregtáskába tömve várt az indulásra. Johnan már előkészítette a lovakat. Úgy tervezték, hogy amint a csapat távozása után elcsendesedik a város, kerülve a feltűnést ők is elindulnak.

A városkapunál azonban feltartóztatták őket. Ráadásul, nem is akárki. A kapuőr házából – testőrsége élén – maga a király jött elébük.

No lám, no lám! A szépséges Heulwen úrnő! Hová ily korai órán, kedvesem?

Nagyanyámhoz, ahogy mindig is szoktam. Öreg már, segítségre szorul.

Ó, be sajnálom, de megígértem a mi drága mágusunknak, hogy az ön áldott állapotára való tekintettel, személyesen gondoskodom a biztonságáról, míg ő küldetéséről épségben haza nem tér.

Megtisztel a nagylelkűsége, felség. Valószínűleg, a nagy sietségben Peadar megfeledkezett róla, hogy megemlítse. – Heulwen a szeme sarkából látta, hogy a király testőrei lopva körülkerítették őket. – Tehát túsznak kellek – gondolta. De ha Peadar szerint, a politikai helyzet már ezt a „rendkívül sürgős” küldetést sem indokolta, akkor hová ez a nagy óvatosság? Egyébként is, miért Peadart kellene ily módon sakkban tartani? Más lesz itt a háttérben. De mi?

Ej-ej, csak nem öregszik a mi drága Peadarunk? Ebben az esetben, azonnal ki kell köszörülnünk ezt a csorbát. – A király kissé meghajtotta magát. – Megengedi, szépséges úrnőm, hogy férjura távolléte idejére felajánljam udvarom vendégszeretetét?

Irgalmas Földanya! – fohászkodott magában Heulwen. Ez a félművelt paprikajancsi valóban ilyen balgának néz? Meddig folytatjuk még ezt a nevetséges színjátékot?! Ám ha elkezdtük, játsszuk végig! De hangosan csak ennyit mondott: – Nagyon köszönöm, felség, de semmiképp sem akarnék a terhére lenni, és azt hiszem, kényelmesebben érezném magam megszokott környezetemben. Uram hű szolgája, Johnan, gondomat viselné.

Azt hiszem, drága Heulwen, ellent kell, hogy mondjak. Köt a férjének tett ígéretem. Mágusom fontos diplomáciai ügyben jár, tehetségével hatalmas szolgálatot tesz nekem. Igazán nem hagyhatom cserben.

Úgy látszik, a játék itt ért véget. Heulwen fejet hajtott. – Ebben az esetben, köszönöm a nagylelkűségét, felség. Népünk büszke lehet önre, hogy ennyire szívén viseli alattvalói testi-lelki jólétét. Hitvesem és magam is örökké hálával tartozunk önnek. – Az asszonynak egyáltalán nem tetszett az önelégült vigyor, amely válaszára átfutott a király képén.

*

Félig-meddig számított rá, hogy az egész jelenet már jó előre ki volt tervelve, mégis nagyon meglepődött, amikor a palotába érve a szobájába vezették. Igazi aranykalicka – gondolta fanyarul, ahogy a mértéktelen pompával berendezett helyiséget szemlélte. A hideg kőfalakat vastag drapériák borították, a padló ki sem látszott a puha szőrmék, drága szőnyegek alól. Mivel néhányszor járt már a királyné lakosztályában, tudta, hogy még ő sem él ilyen fényűzésben.

A király rendszeresen meglátogatta, hogy „meggyőződjön a kényelméről”. A szemében néha furcsa fény gyúlt, mikor azt gondolta, hogy az asszony nem látja. Pont, mint egy prédára leső ragadozó – állapította meg magában Heulwen. Vajon hova vezet ez az őrület?

Meglepetésére, megengedték, hogy Johnan vele maradjon. Igaz, napközben néha ellátták különféle feladatokkal, de az éjszakát mindig az ajtaja előtt töltötte. Talán csak azért, hogy elaltassák az éberségét?

A várakozás feszültsége kezdte felőrölni. Már két hete, hogy Peadar elment, és bár mostanra sejtette, mit akarhat az uralkodó, szeretett volna egyszer s mindenkorra pontot tenni az ügy végére. Ha a vén kujon végre világosan közölné a szándékát, akkor végre ő is nyíltan az értésére adhatná, hogy hagyja békén, mert semmi esélye. Nagyon unta már ezt a macska-egér játékot. Persze, ha a férfi odáig elment, hogy képes volt az affér érdekében Peadart ilyen költséges módon eltávolítani az útból, akkor lehet, hogy nem lesz olyan egyszerű meggyőzni akciója sikertelenségéről. De Heulwen nem aggódott különösebben, elvégre nem hiába volt boszorkány. Elhatározta, hogyha nem sikerül szépszerével eltántorítani a felajzott hímet tisztességtelen szándékától, kénytelen lesz rafináltabb praktikákhoz folyamodni.

*

Egyik éjszaka Heulwen hirtelen ébredt. Mintha dulakodás zaját hallotta volna. Fülelt, de nem hallott semmi többet. Emlékezett, hogy lefekvéskor égve hagyott egy gyertyát az asztalkán az ágya végében. A szobában mégis teljes volt a sötétség. Napok óta borult volt az ég, így még a Hold fénye sem világított be az ablakon. Hangtalanul magánra húzta a hálókabátját, és az ajtóhoz osont. Az ajtót résnyire nyitotta, hogy kilessen a folyosóra. Abban a pillanatban, amikor a fejét a résen kidughatta volna, mozgást érzékelt maga mögött, megfordulni sem volt ideje, erős férfikarok fogták át hátulról, és hatalmas tenyér szorult a szájára.

Sikerült felmérnie, hogy a támadók ketten voltak. Amikor kivonszolták a folyosóra, a fáklyák gyér fényében egy test vonalait vette ki az ajtó mellett a padlón. Rohamosan növekvő sötét folt terjedt körülötte. Szegény, jó Johnan – gondolta.

Nem küzdött. Tudta, hogy úgyis hiábavaló lenne, és jobb, ha tartalékolja az erejét későbbre. Összpontosított, hogy felülkerekedjen az ijedtségén, mert azzal is tisztában volt, hogy akármit is akarnak tőle támadói, muszáj megőriznie a hidegvérét, hogy higgadtan tudja elemezni a helyzetét, és kihasználhassa, ha lesz rá lehetősége.

*

Nem lepődött meg igazán, amikor észrevette, hogy a király lakrésze felé vonszolják.

A férfi a hálókamrájában várt rá.

Ó, a szépséges Heulwen! El sem tudom mondani, milyen mélyen meg vagyok hatódva, hogy elfogadta a meghívásomat.

Heulwen néma maradt, de a szeme szikrákat szórt, és a levegő szinte izzott körülötte. Amikor a király egy intéssel elbocsátotta a két őrt, a tagbaszakadt férfiak gyakorlatilag menekültek mellőle.

A királyt bőszítette a boszorkány hallgatása, hozzálépett, és durván megragadta az állát.

Eddig vártam, türelmesen, de most véget ért a türelmem. Mit gondolsz, miért hoztalak ide? Miért adtam meg neked mindent? Miért élek örök félelemben, hogy a feleségem egy nap megmérgez? Tudod, milyen kín mindennap messziről csodálni téged, de hozzád nem érni? Látni, ahogy az a fattyú növekszik benned királyi sarj helyett? De a várakozásnak immár vége, mert ma éjjel az enyém leszel!

Ahogy a férfi közelről az arcába beszélt, apró nyálcseppek csapódtak a bőrének. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne öklendezzen. Egyre inkább megerősödött a gyanúja, hogy a férfi megőrült, vagy legalábbis a határán áll. Talán a felesége mégiscsak megmérgezte, vagy próbálta, csak valahogy elfuserálta a mérget.

A férfi magához rántotta, és csókolgatni kezdte a nyakát, a fülébe lihegett: – Az enyém leszel! – A tömpe ujjú kéz lefelé vándorolt a testén, és egy gyors mozdulattal felrántotta a hálóinget.

Heulwen nagy nehezen kiszabadította magát a férfi szorításából. – Ahhoz először meg kell ölnöd! – kiáltotta.

A király hátratántorodott, mintha arcul csapták volna. Aztán halálosan nyugodtam Heulwenre nézett. – Gondoltam, hogy ezt fogod mondani – közölte szinte közönyösen. – De ez nem lesz probléma.

Azzal előrelépett, a kezében tőr villant, és a pengét a másodperc törtrésze alatt Heulwen mellkasába mártotta.

Amíg áldozatát az ágyába rángatta, nem látta, hogy a boszorkány ajkai csendben szavakat formálnak. Amíg letépte róla a hálóruhát, nem vette észre, hogy pár momentumig lüktető, fényes aura veszi körül a testét, amely aztán a bőrébe szívódik. Igyekezetében, hogy elhelyezkedjen fölötte, nem hallotta, hogy az asszony utolsót sóhajt.

Peadar...

***

Peadar erőteljes lökésre ébredt. Felült volna, de nem tudott. Feküdt a hátán, a szeme látatlanul meredt a sötétbe. Majd inkább az elméjében érzékelte, mint hallotta a szavakat:

Peadar, mennem kell.

Vigyél magaddal!

Nem lehet, neked még dolgod van. Szeretlek.

Válaszolt volna, de a hang visszahúzódott az elméjéből. A dermedtség megszűnt, az ismeretlen erő eleresztette. – Heulwen! – zokogta a párnájába.

*

A zokogás lassan elmúlt, a helyét zsibbadt üresség foglalta el. Peadar felkelt, felöltözött, a tarisznyájába pakolta kevéske holmiját. Még nem is pirkadt, amikor becsukta maga mögött a szobája ajtaját. Halkan, hogy ne verje fel az alvókat, lépkedett keresztül a csendes palotán.

A parton hamar talált olyan bárkát, amely épp a céljának megfelelő kikötőbe tartott. A tengerészek az öltözetéből látták, hogy varázsos, így a szerencsés út reményében meghívták a fedélzetre, és még az élelmüket is megosztották vele.

Már egy hete volt úton, amikor a király futárja utolérte: az uralkodó súlyos beteg, azonnal térjen haza, mert urának szüksége van a szakértelmére.

Lóháton alig egy nap volt a hátralévő út. Ami először feltűnt Peadarnak, amint a városba értek, hogy az emberek szomorúan meghajtják a fejüket előtte. A futár nem hagyta, hogy megálljon a házuknál, egyenesen a palotába vitte. Ott viszont az emberek egészen másképpen viselkedtek. Senki sem mert a szemébe nézni. Annyira látványosan kerülték a tekintetét, hogy az már-már komédiába illett. Érkezése után mindjárt a király hálókamrájába irányították.

Mikor belépett, a nyitott ablaktáblák ellenére iszonyatos bűz fogadta. Az uralkodó az ágyában feküdt, két vajákos sürgölődött körülötte. Ahogy Peadar egy pillantással felmérte, nem sokat tettek érte, csupán erős mákfőzettel itatták, hogy enyhítsék a szenvedését.

Ahogy az ágyhoz közeledett, már alig tudta visszafogni az indulatát. Mégis meddig járatják még a bolondját vele? Gondolják, hogy ha még nem tudná, nem jönne rá, hogy meghalt a felesége? Valami nagyon nem volt rendben ezzel az egész helyzettel. És akkor megérezte. Először csak halványan, majd egyre erősebben. A király közvetlen közelében pedig már vibrált tőle a levegő. Heulwen varázsereje. A rejtvény kezdett összeállni. Egyre több adat került a helyére. Heulwen meghalt, és a királynak valahogy köze volt hozzá. Heulwen átkozta meg. A bosszúvágy mindent elsöprő erővel ragadta el.

Mi történt a feleségemmel? – kérdezte alig hallható, fojtott hangon, amely mégis pengeként hasított a levegőbe.

A szobában mindenki mozdulatlanná dermedt. De senki sem sietett a válasszal.

Mi történt a feleségemmel?

De Peadar Mester! – méltatlankodott az egyik sarlatán. – Urunk királyunk súlyos beteg! Azonnali kezelésre van szüksége! Mi mindent megpróbáltunk, de nem tudtuk megtalálni, mi lehet az oka...

Mi. Történt. A. Feleségemmel? Amíg nem kapok kielégítő választ, addig csináljanak, amit akarnak!

Súlyos, ragályos lázat kapott. Nem csak Heulwen úrnő, hanem a szolgája, és a két őr, akiket urunk bízott meg, hogy vigyázzák épségét, is megkapták. Hogy megfékezzük a ragályt, a testeket elégettük – felelt a másik vajákos.

Értem. – Peadar nagyon közel érezte magát az összeroppanáshoz. De nem engedheti meg magának, hogy letörjön. Még nem. Tehát a testeket eltüntették, ráadásul a szemtanúkéval együtt. – Össze tudná foglalni valamelyikük, pontosan milyen tünetekkel jár őfelsége „betegsége”?

*

Az elmondottak, és a saját vizsgálata alapján arra a következtetésre jutott, hogy a király tulajdonképpen megállíthatatlanul rothad. A folyamat az ágyékánál kezdődött – megérdemelte a rohadék! –, és onnan haladt kifelé, bár a kezei és a nyelve rosszabb állapotban voltak, mint testének többi része. Felismerte a bűbájt. Mert bizony a bajt nem átok okozta, hanem egy egyszerű ráolvasás, amellyel a növényi részek komposztálódását lehet elősegíteni, és a varázslók által művelt füvészkertekben ősidők óta előszeretettel alkalmazták. Azt is tudta, hogy a folyamat, ha teljes egészében vissza nem is fordítható, megállítható, és a szövetekben okozott kár nagy része – igaz, hogy hegesedéssel –, de gyógyítható. Egy aránylag könnyen elkészíthető bájital a megoldás. Tökéletes eszköz lesz a kezében bosszúja megvalósításához.

A király nem bolond. Bár ez vitatható, annak fényében, hogy kikezdett a mágusával, és egy nagy hatalmú boszorkánnyal. Mostanra már biztos rájött, hogy Peadar átlát a mesterkedésein. Ellenben az is evidens számára, hogy Peadaron kívül nincs senki, aki meggyógyíthatja. Bármennyire is szenved, nem fogja bevenni a bájitalt, amelyet Peadar készít, csak ha már nincs más lehetősége. Az azonban biztos, hogy elő fogja kóstoltatni. Tehát, mindenképpen lassan ölő, késleltetett méreg kell. Olyan, amely nem rontja le az ellenszer hatását, nem akadályozza a gyógyulást. Hamis illúzióba ringat. És ami a legfontosabb: nincs ellenszéruma.

*

Három nap múlva a bájital az üstben hűlt. Nemsokára megtörtént az előkóstolás, Peadar pedig szigorú őrizetben várta az idő leteltét, amikor a király és tanácsadói biztonságosnak ítélték a szer elfogyasztását. A rothadás ütemét figyelembe véve, a méregnek két hét késleltetés is elég lett volna, de Peadar nem akart kockáztatni, így inkább egy egész hónap lappangási idővel számolt.

Másfél hét után az előkóstoló még mindig élt és virult, a királyon azonban annyira elhatalmasodott a kór, hogy gyógyítói javaslatára, végre elfogyasztotta a gyógyszert. Egy újabb hét elteltével már annyira jól érezte magát, hogy lazított Peadar őrizetén, aki még aznap éjjel megszökött.

Amikor a felséges úr nem sokkal azután iszonyú görcsök közepette haldoklott, már bottal üthették a nyomát.

***

Madam Pomfrey fáradtan törölte le az izzadtságot a homlokáról, és áldotta az eszét, hogy a professzort és Harryt egymáshoz közelebb költöztette. A betegek újabb nyugtalan periódusa teljesen kimerítette. Perselus hangtalanul zokogott, de közben el-elakadt a légzése, Harry szívverése pedig egy ponton annyira lelassult, hogy félő volt, végképp megáll a szíve.

Mikor az igazgató később benézett, a javasasszony csak lemondóan legyintett.

***

Folytatás...

Comments

Na, Peadar és Heulwen az egyik kedvenc párosom. Bár a nekrofília résznél arra gondoltam, hogy ezért drága királyuknak naggyon, hangsúlyozom, nagggyon, ismétlem naggggggyon meg kell lakolnia, ilyen sok gggy-vel, szóval én hagytam volna, hogy elrothadjon élve, megérdemelte volna.