?

Log in

No account? Create an account
Team Desiderium

Lélekutak 4.

Lélekutak

Írta: tothem

Átnézte: szefi

Kulcsszó: déjà vu

Műfaj: enyhe ill. pre-slash, inkább hurt / némi comfort, angst, az ötödik könyvtől AU.

Korhatár: 18+

Figyelmeztetés: szereplők halála; erőszakos, durva jelentek; utalás nekrofíliára; felnőtt tartalom.

A műben említés történik azonos nemű szereplők kapcsolatáról is. Amennyiben ez a téma számodra sértő vagy visszataszító, kérlek, ne olvass tovább.

Fontos!: A regény megértéséhez elengedhetetlen a dőlt- és az állóbetűs írásmód, valamint az egy csillagos (*) ill. a három csillagos (***) fejezetelválasztók közti különbség figyelembe vétele.

Nyilatkozat: A Harry Potter univerzummal kapcsolatos minden jog J.K. Rowling, és a vele szerződésben álló különböző kiadók és filmstúdiók tulajdona. Nekünk semmiféle anyagi hasznunk nem származik belőle.

Előző fejezet

4. fejezet: Perta és Hedwig

A kürt szavára az asszonyok és a gyerekek mind kitódultak a falu határába. Perta alig tudott lépést tartani az anyjával. Belekapaszkodott a ruhájába, és szedte a lábát, ahogy csak bírta. Semmiképp sem akart lemaradni. Megjöttek a harcosok! Apa is hazajön végre.

Több teliholddal ezelőtt idegen, vad népek érkeztek a területre. Sokan voltak, sok élelemre volt szükségük. A már régóta itt élő emberek nem nézték jó szemmel megjelenésüket. Az idegenek levadászták előlük az erdőket, leölték az állataikat. A környékbeli falvak vénei összefogásra szólítottak, hogy közös erővel üldözzék el a betolakodókat.

A férfiak lándzsát, íjat, szekercét fogtak, és tábort ütöttek lejjebb a folyó mentén, hogy onnan üssenek rajta a betolakodók táborhelyein. Perta apja is elment.

Az élet a faluban nehéz volt a férfiak nélkül. Az asszonyok vadásztak, gondozták az állatokat, művelték a hegyoldalban az aprócska földeket. Mint a többi gyerek, Perta is sokat segített az anyjának. Mindennel felért számára, ha meglátta a hálás pillantást anyja fáradt, zöld szemében.

Este, amikor lefeküdtek, Anya magához ölelte, lágyan a haját simogatta, és gyönyörű dolgokról – erdei állatokról, fákról, virágokról, a folyó forrásáról fent a messzi hegyekben – mesélt, amíg Perta álomba nem szenderült. Persze észrevette, hogy az anyja dereka egyre vastagodik a ruhája alatt. Amikor hozzábújt, határozott, feszes domborulatot érzett ott, ahol régebben csak sima puhaságot. Természetesen tudta, hogy ez mit jelent, és félelem töltötte el a gondolatra, mi lesz velük, ha anyja nem fogja bírni már a munkát. Tudta, hogy akkor neki – a férfinak – kell gondoskodnia a megélhetésükről, de elképzelése sem volt, hogyan fogja ezt megvalósítani.

A faluközösség gondoskodott a rászorulókról, de azért nem jutott annyi, mint amennyit maguknak termeltek, különösen most, hogy a nők magukban voltak, és jóval kevesebb volt az élelem.

De most megjött Apa, és minden rendben lesz.

Minden igyekezete ellenére lemaradt, pipiskedett, hogy jobban lásson. Kicsit előrébb észrevette édesanyját. Inteni próbált neki, de Hedwig arcából hirtelen kifutott a vér, és sápadtan meredt előre. Hogy mit nézett, azt Perta az előtte állóktól nem láthatta. Ügyesen szlalomozott a viszontlátás örömébe feledkező családok csoportjai és a nézelődők között. Mikor végre ő is odaért, a lélegzete is elállt a döbbenettől.

A diadalmasan hazatérőktől kicsit távolabb, faágakból tákolt saroglyákon feküdtek azok, akik nem voltak olyan szerencsések. Hedwig az egyik mellett térdelt összegörnyedve, a válla rázkódott a zokogástól. Ha Perta nem látta volna meg a jellegzetes tetoválásokat a férfi meztelen mellén és felkarján, fel sem ismerte volna: nagyobb parittyakő találhatta el, az arcából csupán véres massza maradt.

Perta lekuporodott anyja mellé, az arcát az oldalába fúrta, és hagyta, hogy őt is maga alá gyűrje a kétségbeesés.

Kicsit később Dagomar, apja öccse lépett oda hozzájuk.

Ebből elég, te asszony! Te is tudod, hogy férfit nem érhet annál nagyobb dicsőség, mint harcban meghalni. A férjed már a Hősök Útját járja. Örvendezned kéne, nem ilyen szánalmasan vinnyognod felette. Most eredj a dolgodra. Elkezdünk felkészülni az esti szertartásra.

Perta eddig sem kedvelte Dagomart, de ettől fogva olthatatlan szenvedéllyel gyűlölte.

*

Estére a falu közepén több halotti máglya magasodott. Azokon teljes fegyverdíszben, szépen kiterítve az eltávozott hősök. Koen, a sámán szerencsehozó talizmánokat akasztott a nyakukba, az arcukra növényi nedvekből készített festékkel mágikus jeleket festett, hogy a hős lelke gond nélkül érje el célját, és ne zavarják útját rosszakaratú démonok.

Napszállat után meggyújtották a máglyákat. Fényük szinte nappali világosságba vonta a környéket. A sámán dobolt, táncolt és különös éneket kántált. A teremtő istenségeket kérte, fogadják be az elesettek testét és lelkét, köszönetet mondott az isteneknek a rájuk ruházott vitézségért, bátorságért, és cserébe felajánlotta áldozatukat.

Perta megbűvölve nézte az előtte zajló jelenetet. A furcsa, lüktető dallam egészen magával ragadta. Úgy érezte, mintha a lelke a dal hangjaival együtt szárnyalna a magasba, hogy legalább egy darabig elkísérje útjukon a harcosok távozó szellemét.

*

A Hold többször is elfogyott és újra megtelt, és Perta aggodalmasan látta, ahogy Hedwig egyre fogyott, halványodott, csak a hasa lett egyre hatalmasabb. Magában átkozta a még meg nem született gyermeket, amiért ezt műveli szeretett édesanyjával.

Egy nap beállított Dagomar, és Pertát az erdőbe küldte fáért. Amikor hazaért, anyját a sarokban kuporogva találta, amint keservesen zokogott.

Anya, mit akart tőled? Ha bántott, megölöm!

Hedwig a könnyein át kisfiára mosolygott. – Jaj, Perta, hogy tudnád már megölni. De ne félj, nincs semmi baj, elküldtem.

Mit akart?

Férjhez akart adni Tavinhoz. – Perta fintorgott. – Igen, tudom. De megmondtam neki, hogy nincs joga eladni, mert az apám és a bátyám is élnek, és az egyedül az ő joguk. Erre ő azt mondta, hogy ők nincsenek itt, és ő az egyetlen férfirokonom. Én meg közöltem vele, hogy inkább éhen halok, de nem megyek hozzá Tavinhoz.

De Anya, Tavin vigyázna rád. Nem kéne ilyen sokat dolgoznod.

Perta, kicsim, nincs az a jólét, amiért megválnék tőled. Tudod, hogy a kisgyermeket sajátjának kéne elismernie, de téged elűzne. Megteheti, és meg is tenné. Hisz ismered. Gondolod, hogy nekem jó lenne nélküled?

De így mi lesz veled?

Nem tudom, kisfiam, arról majd az istenek döntenek...

Egyszerre Hedwig arca fölragyogott. – Más is történt ám, amíg elvoltál! – Perta örömmel látta, hogy anyja szemébe visszaköltözött a fény. – Koen is itt járt. Szerintem, arra várt, hogy Dagomar eltisztuljon, mert rögtön utána érkezett.

Anya, miért jött hozzánk a sámán? Valami baj van veled? Ugye nem vagy beteg?

Nem, dehogyis! Azért jött, mert felajánlotta, hogy tanítványának fogadna.

Tanítványának fogadna? Téged?

Jaj, dehogy engem! Téged. Azt mondta, hogy érzi benned a képességet. Annyira büszke vagyok rád, kisfiam!

De Anya, én most nem mehetek el Koennel. Nem hagyhatlak magadra, főleg, hogy visszautasítottad Tavin ajánlatát. Amíg szükséged van rám, addig maradok.

Perta, én azt mondom, gondold meg alaposan. Nem kell azonnal döntened, de ha Koen érzi benned a képességet, és annyira, hogy tanítani akar, az nagy szó. Szerintem, mindenképpen beszélj vele. Hallgasd meg, mit akar mondani neked. Koen bölcs, jó szándékú ember, nem adna olyan tanácsot, amit megbánnál.

Anya, miért akar mindenki elszakítani minket egymástól?

Attól, hogy Koen tanít, még nem kell elszakadnunk egymástól. Abban igazad van, hogy Tavinnal más lenne a helyzet. Kérlek, hallgass rám, és beszélj Koennel. Kérdezd meg, miben áll a tanítás, mivel jár, mit kell tenned, és csak azután mondj igent vagy nemet, ha már tudod, miről van szó.

Perta még aznap este felkereste Koent. Hosszasan beszélgettek. Ahogy Hedwig előre látta, az öreg sámán megértő volt, nem söpörte félre a kisfiú aggodalmát. Elmondta, hogy sámánnak tanulni csak teljes ember tud. Ha a szíve, az esze, vagy a lelke nincs benne, mert máshová húz, akkor semmi értelme. Pertának mindenképpen Hedwig mellett a helye, ha a szíve és a lelke azt súgja, hogy ott van elvégzendő feladata. – Nem késel le semmiről, gyermek, fogod tudni, mikor szabadul fel a lelked, mikor enged a szíved, és akkor majd megkeresel.

*

Perta egyre jobban aggódott, mert Hedwignek napok óta erős fájdalmai voltak. Altha szerint, még nem jött el az ideje, de meghagyta, hogy vigyázzon magára.

Anya, te csak pihenj. Én megnézem a hurkokat, hátha sikerült fognom valamit. Hagyd a fát, majd én megcsinálom, és hozok vizet is.

Perta, nem csinálhatsz mindent egyedül, kicsi vagy még hozzá. Ígérem, vigyázok, csak annyit végzek, amitől nem lesz bajom. Rendben? – Hedwig megsimogatta a fejét, majd lehajolt, és megcsókolta a homlokát.

Nem leszek el sokáig, sietek.

Csak vigyázz magadra, kincsem.

*

Perta vidáman ment haza. Szerencsés nap van ma – gondolta, mert a kitett hurkok közül kettőben is talált egy-egy fiatal nyulat. Ma nagy lakomát csapunk! – örvendezett.

Ám ahogy a kunyhóhoz közeledett, rossz érzés vett erőt rajta. Valami megmagyarázhatatlan baljós hangulat. A hátralévő utat rohanva tette meg, majdnem nyakát szegte a meredek hegyoldalon. Épp a házikó mellé ért, amikor Althát látta kifordulni az ajtón. Az öregasszony vászonba burkolt csomagot szorított a mellkasához. Pertának a rémülettől földbe gyökerezett a lába.

Menj csak, erről majd én gondoskodom. – Mivel Perta nem mozdult, Altha szelíden noszogatta. – Siess, nincs sok időd. Én már nem tudok itt mit tenni. Szólok Koennek.

Perta némán nézett Altha kortól hajlott alakja után, aztán lerázta magáról a dermesztő rettegést, és belépett a kunyhóba. Odabent annyira csendes volt minden, hogy egy pillanatig azt hitte, későn érkezett. Aztán meghallotta a hálóhelyük felől Hedwig alig hallható sóhajtását. A kunyhó homályában nem tudta kivenni a vonásait. – Perta, kicsim. Féltem, hogy nem tudlak megvárni.

Elszorult a szíve anyja elhaló suttogására. Lekuporodott mellé, megfogta Hedwig jéghideg kezét, és a fejét a vállába fúrta. Nem akart sírni. Még nem. De a könnyek hívatlanul is elárasztották a szemét. – Sssh, nyugodj meg, nem lesz semmi baj.

Anya, ne hagyj el – hüppögte.

Muszáj. De ne félj, és ne siess utánam, türelmesen várok majd rád.

Ugye, hozzád bújhatok?

Persze.

Perta Hedwig mellé feküdt, a fejét anyja feje mellé hajtotta. – Szeretlek, anya.

Én is szeretlek, kicsim.

Sokáig feküdtek ott némán. Aztán valamikor később megjött Koen. Halkan szólította a kunyhó bejáratától. Mikor felült, hogy válaszoljon, akkor vette észre, hogy Hedwig mellkasa már nem emelkedik és süllyed.

Koen kioltotta a tüzet, illatos, szárított füveket szórt a parázsra és halkan duruzsolni kezdett.

Pár vers után Pertához fordult.

Kezdj el készülni az Elengedésre. Ha nincs elég fád, a többiek adnak. Dagomar odakint vár, ő majd segít a máglyával. Később beszélünk – azzal tovább folytatta a zümmögő éneket.

***

Perselus hirtelen elakadó lélegzetére, Madam Pomfrey ijedten eresztette le a könyvet, amelyből két, kómában fekvő betegének fölolvasott. Igyekezett olyan történetet választani, amely mindkettőjüket érdekelheti, ezért Mardekár Malazár és Griffendél Godrik fiatalkori kalandjai mellett döntött.

Letette a könyvet, és Pitonhoz sietett. Kihúzta a pálcáját, de amikor lepillantott, hogy elvégezze a diagnosztikai bűbájokat, a szája tátva maradt a csodálkozástól. A férfi arcának komorsága egy csöppet sem enyhült, azonban lezárt szemhéja alól csendesen csorogtak a könnyek. A lélegzete ismét elakadt. A nővérnek eltartott egy ideig, míg megemésztette a látványt: Perselus Piton. Sír.

Elképedését hamar legyőzte a gyermekek százainak gondozása során megcsontosodott szokás. Leült a professzor ágya melletti székre, magához hívta a félbehagyott könyvet, kezébe fogta Perselus ernyedten heverő kezét, majd folytatta a két alapító izgalmas történetét.

***

Másnap, épp ahogy a hajnal első halvány fénye felderengett, Perta Koen megjelenésére ébredt.

Ígértem, hogy tanítványommá fogadlak, de közben más utat jelöltek ki számodra az istenek. – Az öreg varázsló a ruhájából faragott fadarabot kotort elő. – Fogd ezt. Keresd meg Ambost, a bölcset. Annak idején engem is ő tanított. Ő lesz a te mestered is, fiam. Ezt az amulettet add át neki, ebből tudni fogja, hogy én küldtelek. Bár, szerintem, már vár rád. Mielőtt a nap felkel, indulnod kell.

De miért olyan hirtelen?

Az istenek ritkán magyarázzák meg sugallataikat – mosolygott rá a sámán. – De egy biztos, menned kell.

És hogyan fogom megtalálni Ambost? És honnan fogom felismerni?

Ne aggódj, fel fogod ismerni, és hagyd, hogy az istenek vezessenek, akkor megtalálod az utad. Altha a hegyekbe megy füvekért, egy darabon elkísér. De most készülj, mert mindjárt pirkad, és indulnod kell.

Miután az öreg magára hagyta, Perta vékony bőrszíjra fűzte az amulettet, a nyakába akasztotta és elrejtette a ruhája alá. A tűzgyújtáshoz való száraz taplót egy darab bőrbe tekerte, majd egy vászondarabba; a tűzkő a kis bőrerszényben szintén a nyakában végezte az amulett mellett. Eltöprengett egy kicsit, vajon miket kéne egy ilyen hosszú útra magával vinnie. Próbált visszaemlékezni az időkre, amikor Apával vadászni mentek. Végül kiterített egy nagyobb vásznat, rátette az összes kenyeret, szárított húst, a kis darabka sót, huroknak való vékony kötelet, Hedwig téli prémkabátját és csizmáját, és a becsomagolt taplót. Az egészet beletekerte a vászonba. A takarójukat középen felvágta, a lyukon átdugta a fejét, majd a derekán az övével megkötötte. A kését az övébe dugta. A tömlőt, amit annak idején apjával a hosszabb utakra magukkal vittek, megtöltötte vízzel. Gondolkodott, mit kéne még magához vennie. Körülnézett a kis szobában, és a fekvőhely felett felakasztott erszényen akadt meg a szeme. Abban tartotta Anya a kincseit – emlékezett vissza. A hegyikristály nyakéket, amit Apa készített neki, és a bronz ruhacsatot, amit az anyjától örökölt. Gyorsan azt is a nyakába akasztotta. Felkötötte a bocskorát, és épp a hatalmas batyut kínlódta a hátára, amikor meghallotta Altha hívását. Vándorbotnak elvette a sarokból apja egyik dárdáját, majd egy rövid búcsúpillantással maga mögött hagyta a házat – és a gyerekkorát.

*

Szerencsére, Altha nem volt olyan fukar az útbaigazítással, mint Koen, amikor három nap múlva elváltak útjaik. Pontosan megmutatta, melyik irányba menjen, és mire figyeljen út közben. Gondosan elmagyarázta, hogyan tudja megállapítani a helyes irányt, ha valamilyen okból el kéne térnie tőle.

Az alapos eligazítás ellenére, legalább két hétbe telt, míg megtalálta Ambost. Perta nem is tudta elképzelni, milyen öreg lehetett a bölcs. Hosszú fehér haja és szakálla majdnem a bokájáig ért. Hogy ne akadályozza a mozgásban, a haját laza fonatban a válla köré csavarta, a szakállát pedig az övébe tűrte. Élemedett kora ellenére fürgén mozgott, világoskék szeme vidáman csillogott, és az esze vágott, mint a legélesebb penge.

*

Hosszú-hosszú évekig Ambos mellett maradt. Amikor az öreg csillogó szemét beborította a hályog, és már nem tudott egyenesen járni, Perta volt az, akire támaszkodhatott. Ő vezette a sámángyűlésekre, és a szent helyekre az év meghatározott szakában. Amikor Ambosnak végül útra kellett kelnie, szelíd derűvel, a viszontlátás reményében búcsúztak egymástól.

Perta is úgy érezte, hogy – legalábbis egy időre – ideje visszatérnie az emberek közé. Tudatlan, árva kisfiúként jött föl a hegyekbe, és mint bölcs sámán és érett férfi ereszkedett le a hegyoldalon gyermekkori faluja felé.

Az ő keze alól is sámánok és vajákosok nemzedékei kerültek ki, de hosszú élete alatt egyetlen percre sem vette le a nyakából a kis bőrerszényt, amelyben Hedwig ékszereit tartotta.

***

Folytatás...

Comments

Perselus Piton. Sír.