?

Log in

No account? Create an account
Team Desiderium

Lélekutak 3.

Lélekutak

Írta: tothem

Átnézte: szefi

Kulcsszó: déjà vu

Műfaj: enyhe ill. pre-slash, inkább hurt / némi comfort, angst, az ötödik könyvtől AU.

Korhatár: 18+

Figyelmeztetés: szereplők halála; erőszakos, durva jelentek; utalás nekrofíliára; felnőtt tartalom.

A műben említés történik azonos nemű szereplők kapcsolatáról is. Amennyiben ez a téma számodra sértő vagy visszataszító, kérlek, ne olvass tovább.

Fontos!: A regény megértéséhez elengedhetetlen a dőlt- és az állóbetűs írásmód, valamint az egy csillagos (*) ill. a három csillagos (***) fejezetelválasztók közti különbség figyelembe vétele.

Nyilatkozat: A Harry Potter univerzummal kapcsolatos minden jog J.K. Rowling, és a vele szerződésben álló különböző kiadók és filmstúdiók tulajdona. Nekünk semmiféle anyagi hasznunk nem származik belőle.

Előző fejezet

3. fejezet: Pete és Heather

Piton engedett magának egy töredék másodpercnyi időt, hogy gondolatban megkönnyebbülten felsóhajtson. Legalább Harry kijutott. Így viszont most az összes megmaradt halálfaló rá koncentrálhatott. Hol a fenében lehetnek a többiek? A patrónusnak már rég el kellett érnie a legközelebbi rendtagot. A hoppanálásgátló védelmet pedig már érkezésükkor kiiktatták, hogy legalább az ne álljon útjába az esetleges menekülési lehetőségnek.

Érezte, hogy már nem bírja sokáig. Egyre fáradt, és egyre több átok talált célba, amelyeket már nem tudtak eltéríteni gyengülő pajzsai.

A látótere perifériáján érzékelte, hogy a terem tőle távolabb eső végében valami zavargás támadt. Végre. Mi a nyavalya tartott ezeknek ennyi ideig? McNairt már leszedte, de Malfoy egy lélegzetvételnyi időre sem hagyott nyugtot neki.

Perselus! Mögötted! – ordította valaki.

Még elindított Lucius felé egy Sectumsemprát, majd megpördült és látta, hogy Bellatrix magához tért, és kilőtt rá valami erős átkot – amelyhez valószínűleg minden erőtartalékát felhasználta, mert utána visszahanyatlott a földre.

Megkísérelt kitérni az átok útjából, de csupán annyira volt ideje, hogy ne a szívét találja telibe. Elviselhetetlen fájdalom gyúlt a mellkasában. Alig kapott levegőt, és sós, fémes ízt érzett a szájában.

Miközben összerogyott, még látta, hogy Lucius Malfoy elképedve mered le felnyílt hasából előbuggyanó beleire, aztán elsötétült körülötte a világ.

***

Pete soha nem emelt kezet Heatherre. A kocsmában állandó tréfák áldozata volt miatta. Folyton azon viccelődtek, hogy micsoda pipogya, de ő csak vállat vont.

Imádta a feleségét. Azt még meg tudta érteni, hogy akinek nagyszájú, lusta asszony jutott, néha leröpít egy-egy pofont, viszont azt nem értette, miért kéne bántania egy olyan szelíd, dolgos teremtést, mint Heather. Persze, ritka volt a szerelmi házasság. Az eljegyzésekről a szükség és a praktikum döntött. Az övéké is így indult. A szüleik megállapodtak. Látásból ugyan ismerte Heathert, hiszen a templomban többször is találkoztak, de először az eljegyzésükön beszéltek egymással. Az esküvőn a lélegzete is elállt, menyasszonya olyan gyönyörű volt a nagyanyjától örökölt fehér ruhában. A nászéjszaka és az első hetek elég félszegre sikeredtek, de aztán valahogy összecsiszolódtak.

Pete tisztelte és becsülte a feleségét. Ezzel valószínűleg egyedül állt a férjek között a városban. Heather sorra szülte a gyerekeket, a házuk mégis ragyogott a tisztaságtól. Egész nap dolgozott, mint a gép, mosott, főzött, varrt, eljárt napszámba, ellátta a háztájit. Pete csodálkozott, hogy a szoknyája alja még nem koptatott ösvényt a padlóba – egy percre meg nem állt. És éjszaka... örömmel bújt hozzá. Ugyan soha nem beszéltek róla, de Pete tudta, hogy Heather is szereti őt.

Mint mindig, ma reggel is csókkal búcsúztak. Heather a kezébe nyomta az uzsonnáját; egy darab kenyeret és sajtot csomagolt. Sietett végig a hepehupás utcán, nehogy elkéssen, de a sarkon megállt és visszaintett, mert tudta, hogy felesége addig néz utána, amíg el nem tűnik a sarok mögött.

A délelőtt nagyon kemény volt, hajtották őket, mint az öszvért, már alig várta az ebédidőt. Heather reggel levágott egy csirkét. Ott hevert a szegény pára, megkopasztva, egy vájdlingban a konyhaasztalon. Hétköznap ritkán került húsnemű. Mi üthetett az asszonyba, hogy ilyen lakomát csap? Megtenné a kása is, talán egy kis sült hagymával rajta... Persze az is lehet, hogy megint görény járt az ólban. Pár hete is előfordult. Akkor nemcsak egy tyúk, hanem a kakas is bánta. Hogy annak milyen finom levese volt...

Aztán minden olyan hirtelen történt. Épp felhangzott az ebédidőt jelző kürtszó. Pete letette a szerszámait a munkaasztalra, a vállára akasztotta a táskáját, és elindult a gépcsarnok kijárata felé. Riadt kiáltozást hallott a háta mögül. Megfordulni sem volt ideje – az elszabadult hatalmas papírhenger a másodperc töredéke alatt ledöntötte a lábáról.

Mikor magához tért, minden porcikája iszonyúan fájt. Legjobban a mellkasa. Kínszenvedés volt minden lélegzet. Az egész teste ütemesen zötykölődött. Köhögött, és a fájdalomtól egy pillanatra minden elsötétült, aztán fémes-sós ízt érzett a szájában. – Ne haragudj, Heather – suttogta. – Kérlek, ne haragudj rám.

Ismét felmerült a sötétségből. Már nem zötyögtették. Beszédet hallott, de nem tudta kivenni. Nem kapott levegőt, a szájából nem sikerült lenyelnie az émelyítő ízű folyadékot, hát hagyta, hogy kicsorogjon a szája sarkán. Nem tudta, vajon adott-e ki valami hangot, de megállás nélkül hajtogatta, mint egy mantrát: – Ne haragudj, ne haragudj, ne haragudj...

És akkor ott volt. Közeledett felé. Az arcát fénykoszorú vette körül. Lehajolt és megcsókolta. – Ne haragudj, ne haragudj, ne haragudj...

Ssssh, meglátod, nem lesz semmi baj. Csak pihenj, drága. – Hűvös keze végigsimított a homlokán. Tudta, hogy hazudik, de hálás volt érte. – Szeretlek. Mindjárt jobban leszel, meglátod.

És most igazat mondott, mert lassan enyhülni kezdett a fájdalom.

Én is szeretlek, Heather – mondta, vagy legalábbis úgy érezte, hogy mondta. A szoba körülötte halványulni kezdett, a tárgyak elvesztették határozott körvonalaikat, majd egyre sötétedő fekete masszává olvadtak. Heather arca betöltötte a látóterét. Mosolygott, csitító szavakat mondhatott, mert mozgott az ajka. Aztán már a mozgó ajkak is halványulni kezdtek. Az utolsó dolog, amit látott mielőtt végképp elnyelte a sötétség, Heather ragyogó zöld szeme volt.

***

Amikor egy kicsit ritkult az elméjét elborító feketeség, úgy érezte, mintha valami egyenetlen ösvényen zötykölődne, egy rugózatlan szekéren. Köhögnie kellett, és a mellébe pokoli fájdalom nyilallott. A lökődés abbamaradt. Valami keményet érzett a háta alatt. Eddig vitték, és most letették? De hova, és miért?

Hűvös kéz simította ki a hajat a homlokából. – Shhh, meglátod, nem lesz semmi baj – bíztatta egy ismerős, most mégis valahogy váratlan, oda nem illő hang.

Hatalmas erőfeszítéssel résnyire nyitotta a szemét. Barna, aggodalmas szempár nézett le rá. Ez így nem jó! Valami nem stimmel. Heathernek zöld szeme van, és Harrynek is. De hogy jön ide Harry? Harry megmenekült. És ki az a Heather? Megvan: a felesége. Nem is emlékezett rá, hogy van felesége. De hiszen nincs is! – A fejében egymást kergették a gondolatok, mígnem az ismerős férfihang – tehát biztosan nem Heather – újra megszólalt.

Perselus, van nálam egy biztonsági zsupszkulcs, amely egyenesen a kórházba visz. Tudom, hogy nagyon fog fájni, de erősen magamhoz kell, hogy szorítsalak.

Amint a szavak elhangzottak, érezte az ígért szorítást. Olyan volt, mintha egyszerre több izzó piszkavasat forgatnának a mellkasában. Hála Merlinnek, a zsupszkulcs rántását már nem kellett elszenvednie, mert a tudata addigra már áldott eszméletlenségbe merült.

***

Madam Pomfrey majdnem elejtette a kötszeres tálcát, amikor a semmiből egyszer csak megjelent Remus Lupin, az eszméletlen Perselus Piton professzorral a karjában. – Poppy! Jöjjön, segítsen kérem!

Ó, magasságos teremtőm! Várjon, Remus, segítek. Vigyük kicsit távolabbi ágyra, hogy ne zavarjuk Mr Pottert.

Harry itt van? De hát mi történt vele?

Csak annyit tudok, hogy Dumbledore professzor és McGalagony professzor nagyjából egy órája megjelentek vele. Azt mondták, hogy a kapu előtt találtak rá. Nagyon súlyosan megsérült. Az igazgató úr gyanítja, hogy Piton professzorral együtt voltak valahol. Bővebbet csak Mr Pottertől tudhatnánk, ő viszont már akkor is eszméletlen volt, amikor behozták, és azóta sem tért magához.

Közben a professzort lefektették az egyik ágyra, és amíg Remus óvatos, de határozott mozdulatokkal szétnyitotta a talárját és felhasította az alatta lévő rongyos trikót, a javasasszony már sorra vetette rá a diagnosztikai bűbájokat. Az arca egyre aggodalmasabb kifejezést öltött.

Édes Merlin! Csoda, hogy még él! Lépjen egy kicsit hátrább, Remus, ez nem lesz egyszerű. – mondta, és azonnal bonyolult varázslatokba kezdett betege mellkasa fölött.

Most, hogy Remus jobban megnézte, Perselus nagyon sekélyesen, halk szörcsögő hanggal lélegzett, a mellkasa egészen kidülledt, miközben az arca egyre kékesebb árnyalatot vett fel.

Poppy bűbájának hatására a mellkas fokozatosan lejjebb ereszkedett, és a kékes árnyalat helyét is elkezdte visszahódítani a szokásos sápadtság. A boszorka térült-fordult, bájitalos üvegekkel megrakodva tért vissza, és egymás után adagolta Perselus szájába a különféle főzeteket. A mellére élénk sárga, irgalmatlanul büdös lével átitatott ruhát terített.

Közelebb jöhet, Remus. A legsürgősebbel megvolnánk. Segítenie kéne teljesen levetkőztetni, hogy a többi sérülést is szemügyre vehessük.

Mi okozta a légzési nehézséget?

Több bordája is többszörösen eltört, és a csontdarabok több helyen is átszúrták a tüdejét. A levegő ki, a vér pedig befelé áramlott. Ezért mondtam, hogy csoda, hogy még él. De most már rendben lesz. A varázslatok eltávolították a vért és a csontdarabokat a tüdejéből, és a levegőt a mellkasüregből, a bájitalok pedig segítik a tüdőszövet gyógyulását és a csontok összeforrását. Amíg összestoppolom a drága professzort, lenne kedves elmondani, mi történt?

A magyarázatra én is kíváncsi lennék, ha nem bánja – jött egy hang a betegszoba ajtajából.

Természetesen, igazgató úr. Legalább nem kell kétszer élménybeszámolót tartanom – mosolygott Remus az igazgatóra. – A legfontosabb, hogy minden jel szerint, Voldemort halott.

Micsoda?! – kiáltotta egyszerre a két fős hallgatóság.

Ahogy mondom.

Rendben, fiam, nem a szavaiban kételkedtünk. De legjobb lenne, ha az elején kezdené – sürgette Dumbledore. Nyoma sem volt a derűs, kiegyensúlyozott érzetnek, amely mindig körüllengte – az idős férfit majd szétvetette az izgalom.

Akkor kezdem az elejétől. Néhány órával ezelőtt ért hozzám Perselus patrónusa. Az üzenet úgy szólt, hogy azonnal értesítsek annyi embert, amennyit csak tudok és kövessem. Tonksot, Kingsley-t és Rémszemet tudtam elérni. Nem volt egyszerű követni a patrónust, mert míg ő könnyűszerrel átjutott a helyet körülvevő védővarázslatokon, nekünk némi időbe telt. Amikor végre bejutottunk, az épületen belül már nem volt nehéz dolgunk. Perselus épp földre küldte Bellatrix Lestrange-ot, aztán valamivel utána McNairt. A gyengébbek nem bírtak benne komolyabb kárt tenni, mert a pajzsbűbája őket még távol tudta tartani – róluk elég hamar gondoskodtunk is –, de Malfoy ellen már nem sokat ért. Aztán Bella épp annyi időre még magához tért, hogy megátkozza, pont mikor végre megölte Luciust. Amíg én kihoztam Perselust és előkészítettem a zsupszkulcsot, Rémszem megtalálta Voldemort maradványait. Ennyi, dióhéjban. Viszont az imént hallottam Poppytól, mi történt Harryvel. Ő is ott volt?

Az információi alapján, valamivel részletesebben tudjuk rekonstruálni a történteket, de még vannak fehér foltok. A legnagyobb mind közül: ki és hogyan ölte meg Lord Voldemortot? Nekem délután a Minisztériumba kellett mennem, így nem tartózkodtam a kastélyban a kérdéses időpontban. McGalagony professzor üzent értem, és elém sietett, miután értesült Harry eltűnéséről. Akkor találtunk rá Harryre a birtok kapuja előtt. Később megtaláltam az irodámban Perselus üzenetét, hogy minden valószínűség szerint este „elfoglaltsága” lesz, és elképzelhető, hogy ez lesz az utolsó ilyen jellegű programja, amelyből szintén következtetni tudok néhány dologra.

Madam Pomfrey, aki eddig csendesen dolgozott Piton egyéb sebesülésein, gondosan betakarta páciensét, majd hirtelen megszólalt. – De azt honnan tudhatjuk, hogy Tudjukki ezúttal valóban meghalt, és nem megint csak elbújt valahol, valami félig-meddig létező állapotban?

Ez nagyon egyszerű, kedves Poppy. Mivel drága Perselusunk ilyen pőrén hever előttünk, elég egy pillantást vetnünk a bal alkarjára. Legutóbb a Jegy nem tűnt el teljesen, halvány körvonalai mindig megmaradtak, és fokozatosan egyre kifejezettebb lett, ahogy Voldemort is egyre erősödött. Nézzék... – Az igazgató gyengéden kifelé fordította a professzor karját, hogy a többiek is láthassák az említett területet, de nem láttak ott semmit, csak – a sérülésektől eltekintve – sima, hófehér bőrt. – Természetesen, jó utalás lehet Harry sebhelyének állapota is, de mivel annak viselkedése nem ennyire egyértelmű, ez a legbiztosabb módszer. Hamarosan azonban a sebhelynek is illenék egészen elhalványodnia.

Mindhárman csendben ültek egy darabig, ki megbabonázva, ki elgondolkozva meredt Piton professzor meztelen alkarjára. Aztán Dumbledore megköszörülte a torkát.

Azt hiszem, megállapodhatunk abban, hogy az örömteli esemény – mármint Lord Voldemort halála – valóban bekövetkezett. Viszont ezzel együtt számítanunk kell a lakosság, a sajtó, és nem utolsó sorban a Minisztérium reakciójára. Mindketten vissza tudnak emlékezni, mi volt legutóbb, amikor Voldemort eltűnésére fény derült. A nép szinte tombolt örömében. Amint a történtek kiszivárognak, az újságírók meg fogják rohamozni az iskolát.

Igazgató úr – vágott bele a pillanatnyi szünetbe Lupin. – Én a Minisztérium reakciójától sokkal jobban félek. Emlékezzen csak, mit műveltek éveken keresztül Harryvel. És rossz belegondolni, mi lesz Perselusszal, ha kiderül, hogy – eltekintve a szerencsés végkifejlettől – mégiscsak ő vitte oda Harryt. Én ott voltam, láttam, ahogy a halálfalókkal harcolt, ebből számomra tisztán látszik, melyik oldalon állt legvégig. De azokat, akik nem bíznak benne, nehéz lesz meggyőzni, hogy nem azzal a szándékkal vitte oda, hogy átadja Voldemortnak.

Igaz. Különös tekintettel, hogy az üzenete alapján arra kell következtetnem, erre határozott parancsot is kapott. Tehát, összefoglalva: a közvélemény és a sajtó viselkedése egyértelműen megjósolható, viszont az, hogy a Minisztérium mit fog lépni, csupán valószínűsíthető, de nem vehető biztosra. Ezek alapján, az első számú feladatunk mostantól, hogy Harryt és Perselust mindenáron megóvjuk a várható következményektől. Talán legjobb lenne titokban tartani az ittlétüket. Tudom, hogy a Rendből senki sem intézkedne anélkül, hogy kikérné a véleményem. Erősen gyanítom, hogy jelen pillanatban mindhárman, akik ott voltak magával, Remus, miután biztosították a helyszínt, már az irodám előtt várakoznak. Úgyhogy indulnunk is kellene. Nincs időnk késlekedésre. – Az igazgató az ajtóból visszafordult. – Poppy, szeretném kérni, hogy bárminemű változás esetén, haladéktalanul értesítsen.

Én is rögtön megyek, csak vetek egy pillantást Harryre – mondta Remus. Harry ágyához sétált, lenyúlt és megfogta a kezét. – Vigyázz magadra, Harry.

A férfiak távozása után a kórterem elcsendesedett. Csak a két beteg halk, egyenletes légzését lehetett hallani. Madam Pomfrey nekiállt a helyükre rakni a már szükségtelen eszközöket, csendesen tett-vett a teremben. Amikor meghallotta, hogy a professzor lélegzése felgyorsul, azonnal hozzá sietett. Nem látott semmit, ami közvetlen veszélyre utalna, így őrá is tett egy megfigyelőbűbájt, hogy azonnal tudja, ha az állapotában változás állna be. Mikor végzett, egyetlen fáklya kivételével kioltotta a fényeket, és visszavonult a szobájába.

***

Folytatás...

Comments

Na, itt azért első olvasatnál vettem egy nagy levegőt, hogy huhh, Perselus is kórházba került, túl nagy baj nem lehet... Ez a nagyfene megnyugvás később aztán alaposan lelohadt, de legalább formában tartotta az adrenalin-szintemet.