?

Log in

No account? Create an account
Noktürn

Noktürn 12.

Tudom, tudom. Huhogtam ezerrel, hogy lehetséges, késik egy kicsit a következő rész, de ím, mégiscsak sikerült teljesítenem a saját magam számára felállított határidőt.

Ugyan eddig még nem írtam ki ide, a nagyközönség számára, de ezer köszönet és mélységes hála illeti szefi-t, aki életéből értékes órákat áldoz arra, hogy írásaimat és a Noktürnt gatyába rázza. Nélküle sok szegény, árva névszó hiába keresné szeretett névelőjét, a hátralépettek 80%-a is különváltan kényszerülne élni, és a vesszők legalább egytizede valahol másfelé bóklászna, mint kéne.

Most következzék egy rövid könyvajánló, elsősorban angolosok részére.

Épp végeztem Colleen McCullough The Touch című regényével. (Ő írta a Tövismadarakat, ha esetleg így többet mond a neve.) Elég annyi, hogy - véleményem szerint -, ez a regény utcahosszal jobb a Tövismadaraknál. Kiderítettem, hogy létezik magyar fordítása A gránitember címen, de be kell vallanom, szkeptikus vagyok. Amíg olvastam, időnként könnyeztem, volt, hogy kirázott a hideg, néha jót mosolyogtam - és abszolút alig bírtam letenni. Egy szóval: Wow!
A történet az 1800-as években játszódik, javarészt Ausztráliában. Alexander, elhagyva skóciai szülőföldjét, tetemes vagyont szerez, és a nagybátyjától szemérmes, szűz, és ami a legfontosabb: vérbeli skót menyasszonyt rendel magának. Darab-darab alapon, gyakorlatilag ezer fontért megveszi a tizenhat éves Elizabethet. Ám a házasság nem egészen úgy sikerül, ahogy Alexander eltervezte, mert egy fontos tényt kihagyott a számításból: Elizabeth nem gőzgép és nem is bánya, hanem élő, érző lény, akinek az életét - vagy Alexander nézőpontjából: a működését és az élettartamát -, nem lehet mérnöki pontossággal, hideg számítással előre megtervezni. A történet vége kvázi happyend. Minden szereplő egyaránt nyer és veszít az évek során - előbb vagy utóbb. Ki többet, ki kevesebbet.
Vigyázat! Nem gyerekkönyv! Senki se számítson a Tövismadarak-féle limonádéra (bár az eredetit nem olvastam, így lehet, hogy csak a magyar verzió ennyire enyhe) - a The Touch whisky. Jég nélkül.

És a lényeg:

A mű eredeti címe: Nocturne

Írta: tiranog

Fordította: tothem

Átnézte: szefi

Korhatár: 18+ (kéretik komolyan venni, nagyon)

Figyelmeztetés: slash; durva, erőszakos jelenetek; grafikusan ábrázolt és bizarr szexuális jelenetek; naturalisztikusan ábrázolt betegségek és halálesetek.

A mű slash, tehát azonos nemű szereplők kapcsolatáról szól. Amennyiben ez a téma számodra sértő vagy visszataszító, kérlek, ne olvass tovább.

Nyilatkozat: A Harry Potter univerzummal kapcsolatos minden jog J.K. Rowling és a vele szerződésben álló különböző kiadók és filmstúdiók tulajdona. Nekünk semmiféle anyagi hasznunk nem származik belőle.

Tartalom: Harry Potter auror munkája közben megdöbbentő titkot tud meg hajdani bájitaltan tanáráról.

Az eredeti írás megtalálható a szerző honlapján, a http://tiranog.southroad.com/ oldalon.

Előző rész

12.

Valami nincs rendben. Ez a felismerés ébresztette Harryt. A teste harcra készen megfeszült. Az ereje sistergett körülötte, előkészült, hogy igénybe vegye, bármilyen veszély riasztotta is fel mély álmából. Mielőtt kinyitotta a szemét, két dolognak már tudatában volt: a saját helyzetének és a veszélyérzetnek. A szex illata az ágyneműn elmondta, hogy Perselus szobájában van, az életösztöne pedig megsúgta, hogy valaki figyeli.

Kinyitotta a szemét, és a kellemetlen érzés forrása felé fordult, felkészülve bármire, kivéve Perselus látványára, ahogy meztelenül feküdt mellette, szeretkezéstől összekuszálódott hajjal. Arcára barázdákat vont a fájdalom, és sötét szeme szükségtől izzott. Olyan állati vadság volt Perselus arckifejezésében, amilyet eddig még sosem látott; és még leplezetlenebb éhség, mint amit Perselus láttatni engedett azon az első éjszakán, amikor Harry meglátogatta, pedig akkor már majdnem három hete nem evett.

Első ízben mióta belebonyolódott ebbe a bizarr kapcsolatba, igazi rettegés borzongott végig Harry gerincén. Perselus eddig még sosem nézett így rá. A vasfegyelem, amely a professzort jellemezte, jelenleg teljesen hiányzott. Csupán egy éhező szörnyeteg vad, állati vágyát láthatta szeretője arcán.

Ez a mostani épp egy „nem evős” hét volt. Kezdte utálni azokat, mert Perselus mindig ingerült és rosszkedvű volt. Nos, sokkal inkább, mint általában. De eddig még sosem volt ilyen ijesztő.

Harry hangosan nyelt, és próbálta nem kimutatni a félelmét, mikor a kiéhezett fekete szemek úgy követték az ádámcsutkája mozdulatát, mint egy prédáját leső párduc. Az értelem legapróbb szikráját sem tudta felfedezni Perselus tekintetében, csak a gyötrő éhséget.

A leplezhetetlen kín látványa volt, amely képessé tette, hogy felülemelkedjen kezdeti riadalmán.

Perselus nagyon szenvedett.

Mostanra már annyira hozzászokott Perselus vámpír létéhez, hogy gyakran elfelejtette, ez tulajdonképpen egy sorscsapás. Számára a vámpírizmus csupán Perselus része volt. A vámpírképességek egyszerűen izgalmas adalékot jelentettek a szexuális életükben. Szerelme olyan irgalmatlan önuralommal rendelkezett, hogy Harry csakis emiatt feledkezhetett meg róla: Perselus számára a vámpírizmus az önmegtagadás gyötrelmes megpróbáltatását jelenti, minden nap minden percében.

Harry el sem tudta képzelni, milyen lehet vágyni a vérre, átélni a görcsös éhséget, miközben a szeretőd itt alszik melletted, és érzed, szagolod a vérét, amelynek a megszerzéséért sajogsz.

Majdnem három teljes perc telt el feszült bámulással, mielőtt Perselus észrevette, hogy felébredt, de a kiéhezett tekintetben akkor sem állt be szinte semmi változás.

Helló – suttogta Harry, és megfogta Perselus kezét. Kőkemény izmok feszültek az érintése alatt. – Itt vagyok. Nem vagy egyedül, és nem kell szenvedned.

A nyakához húzta a merev végtagot, és arra a pontra fektette, ahonnan Perselus enni szokott.

Hallotta a férfi zihálását. Hosszú ujjak fonódtak a torkára, olyan szorosan, mintha az élet lüktetését akarnák kitapintani a bőre alatt. A szorítás fájt.

Perselus sápadt, száraz ajkai szétnyíltak, mintha mondana valamit, de nem jött ki hang.

Újabb reszketés rázta meg Harry testét, mikor meglátta az agyarak gyöngyházfényű hegyét kikandikálni Perselus szájának mindkét oldalán. Normális esetben sosem látta őket, mert csak akkor bújtak elő, mikor Perselus már öt-tíz perce nyalogatta a nyakát, és nagyon izgatott volt a közelgő étkezés miatt.

Hirtelen eszébe jutott valami, amit Perselus még akkor mondott, amikor Harry először látta a hatalmas fogakat. Valamit a hosszukkal összefüggésben, hogy köze van a vadászathoz és az adrenalinhoz.

Úgy érezte, Perselus egy örökkévalóságig bámulta, olyan kíméletlen sóvárgással, hogy azon töprengett, vajon szeretőjének volna-e annyi ítélőképessége, hogy megálljon, mielőtt teljesen lecsapolja? De nem húzódott ki a torkát fájdalmasan markoló kéz alól, és a felajánlását sem vonta vissza.

Érezte, hogy Perselus izmai remegnek mellette.

A sötét szempillás szemhéjak lecsapódtak, ahogy Perselus szorosan becsukta a szemét. Aztán egészen hirtelen, elszakította a kezét Harry nyakáról, majd kifordult az ágyból.

Egy ideig meztelen hátát az ágy felé fordítva állt, és vett néhány mély lélegzetet. Aztán a pálcájáért nyúlt, és önmagára suhintott vele. A ragyogóan szép, sápadt bőrt mindenütt beborította az ismerős fekete szövet. Drámaian hullámzó talárral, hosszú léptekkel Perselus kiment a szobából.

Egy szívverésnyi idővel később, Harry hallotta a lakás bejárati ajtaját bevágódni.

Egy sóhaj, melyet nem volt képes visszatartani, szakadt ki belőle. Nem volt biztos benne, hogy megkönnyebbültnek kellene-e lennie, vagy csalódottnak, de a teste úgy érezte, mintha most húzták volna vissza a szakadék széléről, ahol eddig imbolygott, közel ahhoz, hogy fejest ugorjon a halálba. A francba.

Utálta, hogy Perselus szenved. Még inkább utálta, hogy nem engedi neki, hogy segítsen. Barátjáért fájó szívvel, magához ölelte Perselus párnáját. Beszívta a megnyugtató illatot, lehunyta a szemét, és várta szerelme visszatérését.

A hajnal jött és elmúlt, de Perselusnak még nyoma sem volt.

Felsóhajtva kivonszolta magát az ágyból, és elvégzett magán egy gyors tisztítóbűbájt. Miután felöltözött, kisietett a bájitalmester pincelakásából. Bedugta a fejét a bájitallaborba, mert ésszerűnek tartotta, hogy Perselus esetleg egy kísérletbe temette magát, hogy múlassa az időt – de a szoba üres volt.

Szombat reggel, ráadásul alig hét óra lévén, diákmentes folyosókon haladt át, amíg megtette az utat a Nagyteremig. Belesett a nyitott ajtón. Talán ha tíz diák volt az egész teremben, a tanári asztalnál pedig egyedül Minerva ült. Visszahúzódott, és kilépett a Roxfort-kastély főbejáratán. Csípősen hideg márciusi reggel köszöntötte, észak felől süvítő széllel, és időnként a palaszínű felhőkből alázúduló, csapkodó esővel.

Nem tudta, Perselus merre mehetett, így hát hagyta, hogy a lábai a tó felé vigyék. Épp elhaladt Hagrid kunyhója előtt, amikor egy meglepett, mély hang szólította meg rekedtesen a kunyhó lépcsőjéről: – Harry?

Megfordult, és meglátta a sötét szakállas félóriást – barna mellényében, zöld parasztingében és barna nadrágjában, amitől mindig úgy nézett ki, mint egy tölgyfa –, állni a nyitott ajtóban.

Helló, Hagrid.

Úgy, mint régen, Hagrid vidám arca őt is mosolyra derítette.

Ja, jó látni téged, Harry. Mi’ csinálsz itt? Minden rendben? Nincs baj, igaz-e? – Hagrid sötét, apró gombszeme a környéket pásztázta, láthatóan készen arra, hogy rávesse magát bármi ellenségre, amely a küszöbéig üldözte Harryt.

Semmi baj, jól vagyok.

Nem azér’, mintha nem örülnék, hogy látlak, de mi hozott ide a Roxfortba? – kérdezte Hagrid, miközben felé baktatott, hogy csatlakozzon hozzá.

Zavarában, Harry felmosolygott a jólelkű emberre, akit az első igaz barátjának tekintett. Elképzelése sem volt, mit kéne mondania. Eldöntve, hogy legjobb az igazság ösvényét járni, halkan mondta: – Én, ö, nos, Piton professzornál vagyok látogatóban.

Piton professzornál? – kérdezte Hagrid, érthető döbbenettel. – Nem vagy beteg, ugye?

Rájött, hogy az egyetlen ok, amiért Perselust bármelyik korábbi diákja esetleg meglátogathatja az, hogy szerezzen egy bájitalt. Harry megrázta a fejét. – Nem. Jól vagyok. Lehet, hogy furcsán hangzik, de a professzor és én… barátok lettünk az utóbbi időben.

Hagrid kerek arca ezernyi mosolygó ráncba szaladt, mikor elvigyorodott. – Nem mondod! Örülök, hogy ezt hallom. A professzorra biztosan ráfér egy-két barát, és – ha nem bánod, hogy ezt mondom, Harry –, rád is.

Harry nevetett. – Láttad őt ma reggel?

A vidám csillogás kiveszett Hagrid szeméből. Az arca nagyon komoly lett. – Néha, mikor nem tud aludni, bemegy az erdőbe. Lehet, arra kéne keresned, ahol az erdő leér a tóig. Olykor látom ott Piton professzort reggelenként. Harry... mennyire ismered a professzort? Úgy értem...

Hagrid szavai félszegen megtorpantak. Harry megdöbbent, ahogy megértette barátja szeméből, amit olyan keményen megpróbált nem kimondani.

Tudod róla, igaz? – kérdezte halkan annak tudatában, hogy ha valaki fel tudna ismerni egy sötét teremtményt, az Hagrid lenne.

Hagrid komolyan bólintott. A szél belekapott a vadőr szakállába és gondozatlan hajába, amitől a göndör tincsek össze-vissza csapkodtak az arca körül. – Sose mondta nekem, de… láttam őt... ö... vadászni az erdőben. Sose beszéltünk erről, de tudja, hogy tudom. Azér’ engem meglep, hogy elmondta neked.

Harry nézte ezt az embert, akit olyan sok éve ismert, és azon töprengett, mit mondjon. Visszaemlékezett, hogy egyszer Hagrid talált rá, egy este a tónál. Tizenhat éves volt, és rettenetesen elkeseredett, hogy perverz vonzalmat érez a legjobb barátja iránt. Hagrid azzal vigasztalta, hogy a szerelem az szerelem, és hogy nincs abban semmi rossz, ha szeretünk valakit.

Harry mélyet lélegzett, és halkan megjegyezte: – Piton professzor és köztem kicsit több van barátságnál.

Te és Perselus Piton? Tényleg?

Igen – mosolygott fel elképedt barátjára.

Aztán ő is elképedt Hagrid széles mosolyától, és ahogy megveregette a hátát – nagyjából ledöntve a lábáról –, miközben kinyilatkoztatta: – Ez csodálatos! Én örülök – mindkettőtöknek.

Kösz, Hagrid.

Nos, jobb, ha megyek a dógomra az istállóba. Van egy új meglepetésem a gyerekeknek. Benézhetnél későbben, és vethetnél rá egy pillantást. Csak szólj, mikor jössz, hogy rendesen be tudjalak mutatni. Hozd magaddal Piton professzort is, ha akarod.

Méltányolva Hagrid abbeli erőfeszítését, hogy kimutassa támogatását meglehetősen szokatlan kapcsolata iránt, bólintott és mosolygott. – Majd meglátom, ő mit szól hozzá. Viszlát, Hagrid!

Viszlát, Harry! Később találkozunk.

A találkozástól felvidulva, Harry elérte a tó északi szélén futó ösvényt, ahol az erdő egészen a vízig ért. A szél itt még hevesebb volt, mintha egyenesen a tóból fújna. Szúrta az arcát, és a szemüvegét annyira belenyomta a bőrébe, hogy felsebezte az orrnyergét.

Követte a tó vonalát. A part itt irányt változtatott. Az ösvény, amelyet követett, kelet felé kanyarodva mérföldeken keresztül ki-be kígyózott a fák között, addig, míg a magas fák teljesen elzárták a szeme elől a távoli kastély látványát. A roppant fenyők recsegtek és nyögtek körülötte a heves szél alatt, kísérteties aláfestést adva már amúgy is nyugtalan gondolataihoz.

Ám Hagridnak igaza lett. Perselus itt bújt el. Az erőtlen napkeltében látta szeretője magas alakjának sziluettjét, amint egy nagy görgetegkövön állt, amelyre a szélkorbácsolta hullámok fölfröcskölték a vizet. Perselus talárja őrülten lobogott mögötte, hosszú haja a feje körül csapkodott. A szürke égbolt hátterében, sötéten és mélabúsan rajzolódott ki a vámpír alakja.

Ahogy a kedves alakot nézte, úgy tűnt számára, mintha Perselus csapdába szorult volna két világ között, amelyek egyike sem fogadja szívesen: a vad és sötét erdő, amely a háta mögött emelkedett, és az előtte elterülő, egyaránt veszélyes és kegyetlen tó között.

Óvatosan kimászott a sima felületű, csúszós sziklára, és megállt szeretője mellett.

Perselus nem reagált az érkezésére. De nem is hagyta faképnél, amit Harry bíztató jelként értékelt.

Harry a szigorú vonású arcot tanulmányozta. A szél Perselus hosszú haját a szemébe csapkodta. Kérlelhetetlen ereje vitt egy kis színt Perselus orcáira is. A szélfútta bőr látványától kezdett el tűnődni, vajon milyen régóta állhat már idekint?

Az elvadult aura, amely a férfit korábban körülvette, mostanra eltűnt. Harry nem tudta megállni, hogy ne legyen kíváncsi rá, vajon mit ehetett. Az elképzeléstől, hogy szeretője a Tiltott Rengetegben vadászott – mint ahogy Hagrid is vázolta –, kirázta a hideg. A vámpíroknál sokkal veszélyesebb lények is járták azt a tiltott erdőt.

Bármi volt is az oka, a bájitalmestert jellemző szigorú önfegyelem visszatért. De ez több volt egyszerű önuralomnál: Perselus – szó szerinti és érzelmi értelemben egyaránt –, szinte kővé dermedt. Úgy tűnt, mintha rettegéstől megbénult izmai kárhoztatnák mozdulatlanságra.

Nem tudta, mit mondjon, amivel áttörhetne a közöttük nyílt szakadékon, ezért Harry csendben állt egy ideig. Végül szelíden kérdezte: – Könnyebb lenne neked, ha nem tölteném itt az éjszakát?

Biztonságosabb volna számodra, ha nem tennéd. – Perselus hangja zordnak hangzott, csaknem érdesnek.

Nem így értettem – ellenkezett Harry.

Éreztem a félelmed szagát – mondta Perselus élettelen hangon.

Épp mély álmomból ébredtem fel. Megijesztettél. Ez minden. Eddig még sosem láttalak ilyen állapotban. Mi történt?

Perselus egy ideig a sziklájuknak csapódó hullámokat figyelte, mielőtt válaszolt. – Alvás közben tört rám az éhség. Az önuralmam akkor mindig gyengébb.

Gyakran történik ilyesmi? – kérdezte Harry kedvesen, és közelebb húzódott Perselus alig érezhető melegéhez, a fagyos, nedves sziklán.

Észrevette, hogy Perselus ruhái átáztak a felcsapódó tajtéktól. Egyetlen hang vagy pálca nélkül gyorsan végrehajtott egy szárító és melegítő bűbájt rajtuk, és aztán ráadásként hozzátett még egy vízlepergető bűbájt is.

Perselus tekintete csupán megrebbent az eljárásától, de egy kicsit oldódott a feszültség az arcáról. Ennek ellenére, még mindig túlságosan leverten válaszolt. – Egyszer vagy kétszer hetente. Valószínűleg bölcs dolog volna, ha a jövőben nem töltenéd itt az egész éjszakát. Vagyis, ha egyáltalán tervezed, hogy továbbra is jössz. Persze, ha nem jönnél, az volna a legbölcsebb cselekedet a részedről.

Pár héttel ezelőtt Perselus szavait szakításként értelmezte volna, de most szinte érezte, mennyire felzaklatták szeretőjét a történtek. Tudta, hogy csak az ő biztonságáért való aggodalom mondatta ezt vele. – Azt mondtad, itt mindig szívesen látott vendég vagyok.

Éjszaka magad is láttad, milyen szörnyeteg vagyok – sziszegte Perselus, és végre felé fordította az arcát.

A gyötrelemtől és az önutálattól, amit a feneketlen szemekben látott, Harry sikítani tudott volna dühében. Ez nem igazságos, hogy Perselusnak ennyit kelljen szenvednie!

Annyit láttam, hogy fájdalmaid vannak – javította ki csendesen.

És éreztem a félelmedet.

Sóhajtott. – Igen. Érezted.

Akkor miért akarnál maradni? Te tisztában vagy vele, mire vagyok képes, ha elveszítem az önuralmam.

Igen, tudom, mire lennél képes. Az elmúlt éjszaka viszont tökéletesen bebizonyította, hogy nem fogod megtenni – vitatkozott Harry, és Perselus kezéért nyúlt, hogy a sajátjába zárja. Perselus bőre olyan hideg volt, hogy úgy érezte, mintha egy hullát tartana. Ennek ellenére, összefűzte ujjait a hosszú, sárgás árnyalatúakkal, és erősen tartotta. Felemelte a bal kezét, és gyengéden kisimította a szélfútta hajat Perselus szeméből, az ujjai ottfelejtődtek, hogy cirógassák a széltől kipirult arcot. – Nézd, én nem is reméltem, hogy ez könnyű lesz, rendben? Te vámpír vagy. Lehet, hogy nem vagyok képes teljességében felfogni, hogy ez az állapot milyen feszültséggel jár számodra, de holtbiztosan meg tudom mondani, mikor szenvedsz. Igen, ijesztő, amikor küzdesz, hogy visszanyerd az önuralmad, de ennyit szívesen kockáztatok.

Én viszont nem. Mi van, ha fájdalmat okozok neked… vagy még rosszabb…

Nem fogsz – erősködött Harry.

Hogy lehetsz benne olyan átkozottul biztos?

Úgy, hogy ismerlek. Nézz magadba, képes lennél mindent darabokra tépni, csak mert annyira kicsúszott a kezedből az irányítás, hogy láthattam, mennyire szenvedsz? Perselus, azon az éjszakán, mikor először meglátogattalak, te be akartad zárni magad egy sírba, hogy lassan éhen halj inkább, minthogy bárkit is veszélybe sodorj. Tudom, hogy előbb halnál meg, mintsem engem bántanál.

De a múlt éjjel…

A múlt éjjel nem történt semmi. Semmi. Az önuralmad gyengült, de nem csúszott ki a kezedből – vágott közbe határozottan Harry.

Azért, mert elmentem.

Szóval elmentél? És mi abban a rossz? Tudtad, hogy problémáid lesznek az éhségeddel, ha a közelemben maradsz, tehát fogtad magad, elmentél máshová és ettél. Biztonságosan kézben tartottad a problémádat.

És téged nem zavar, hogy a szeretőd a fél éjszakát az erdőben tölti, és bolyhos kis nyuszikákra vadászik, hogy kiszívja a vérüket? – érdeklődött Perselus.

Három napja nyúlpörköltet vacsoráztam. Nem látok különbséget. Másrészről, a szeretőmnek nem kell a bolyhos kis nyuszikák vérét szívnia, ha sérti az érzékenységét. Szabad bejárása van a torkomhoz.

Hatalmas sóhaj szakadt ki Perselus tüdejéből.

Mivel érezte, hogy Perselus érzelmileg mennyire kiegyensúlyozatlan, Harry a magasabb férfi dereka köré fonta a karjait, és magához húzta. Örökkévalóságnak tetsző idő után, amely valójában csak néhány másodperc lehetett, Perselus elengedte magát az ölelésben, és a hosszú ujjú kezek összekulcsolódtak a nyaka mögött. Perselus az arcát Harry nyaka hajlatába fúrta, és úgy kapaszkodott belé, mintha az élete múlna rajta.

Harry finoman simogatta társa karcsú hátát.

Sokáig álltak a szeles, hideg sziklán, szoros ölelésben összekapcsolódva. Végül Perselus egy hirtelen lélegzettel hátralépett. – Köszönöm – mondta egyszerűen, de kimerült tekintete ennél sokkal többet mutatott.

Nem történt semmi, amiért köszönetet kéne mondanod – hárította el kedvesen Harry. – Menjünk, szabaduljunk meg ettől a széltől.

Lemásztak Perselus kakasülőjéről, és egymás oldalán elindultak a szűk csapáson. Harry jobb karja folyton beleütközött Perselus baljába. Néhány véletlen súrlódás után Perselus karja Harry válla köré csusszant, és szeretője félénken megkérdezte: – Ez így kellemetlen számodra?

Válaszul, Harry a saját karjával körülfogta Perselus karcsú derekát, bátorítóan megszorította, és felmosolygott az aggódó férfira. Valójában, mióta a megállapodásuk elkezdődött, nem voltak még együtt Perselus lakásán kívül. Pillanatnyilag egyedül, és illetéktelen tekintetek elől elzárva voltak a vadonban, de akkor is fennállt az esélye, hogy valaki – a barátságtalan idő ellenére – erre sétál. Az, hogy rendkívül zárkózott és illemtudó partnere akár nyilvánosság előtt is átkarolná, melegséggel töltötte el. És nem csak átvitt értelemben: Perselus nagyszerű szélfogó volt.

Eszébe jutott valami, amit valószínűleg meg kellene beszélnie Perselusszal. – Ö, ha már arról van szó, hogy kinek mi kellemetlen, mennyire zaklatna fel, ha valaki tudná rólunk, hogy szeretők vagyunk?

Azt hiszem, az attól függ, ki az a valaki. Ha jól sejtem, ez nem költői kérdés? – Perselus mostanra valamelyest visszanyerte szokásos lelkiállapotát.

Nem. Idefelé jövet találkoztam Hagriddal. Beszélgettünk, és én, ö, elmondtam neki, hogy szeretők vagyunk. Valószínűleg először ki kellett volna kérnem a véleményed. Sajnálom – kért halkan bocsánatot, mert biztosra vette, hogy Perselus apró darabkákra szeleteli az elővigyázatlansága miatt.

Nem kell bocsánatot kérned. Hagrid az évek során már bebizonyította magáról, hogy nagyon tapintatos ember. Ez egészen meglepő jellemvonás valakitől, aki alapvetően képtelen hazudni – mondta Perselus.

Mióta tudja rólad? – érdeklődött Harry.

Az első évtől, mióta itt tanítok a Roxfortban. Egy éjjel meglátott az erdőben, egy olyan kompromittáló szituációban, amely nem igazán hagyott lehetőséget számomra, hogy megtagadjam a fajtámat.

Szóval rajtakapott, amikor ettél – fordította le Harry.

Perselus bólintott. – Nem tudtam, mire számítsak. De Hagrid egyetlen megjegyzése ezzel kapcsolatban annyi volt, hogy „Elnézést kérek a zavarásért, uram.”, amit akkor mondott, mikor belém botlott. Azóta sem hozta szóba. Miből jöttél rá, hogy tudja?

Perselus inkább kíváncsinak hangzott, mint riadtnak.

Megkérdezte, mennyire jól ismerlek. A hangváltozásából és az arckifejezéséből rájöttem, hogy tudja, mi vagy.

Ah.

Akkor velünk minden rendben? – firtatta Harry pár percnyi csend után. Egészen hozzásimult Perselushoz, ahogy a fagyos ösvényen, kart karba öltve sétáltak.

Milyen szempontból?

Az „én még mindig szívesen töltöm itt az éjszakát” szempontból – magyarázta Harry.

Te itt mindig szívesen látott vendég vagy – ismételte meg Perselus a már korábban is hangoztatott, érzelgős kijelentést.

Köszönöm – suttogta bele Harry a süvítő szélbe.

A vállait átfogó kar megfeszült, jelezve, hogy Perselus kiélesedett vámpír-hallása elcsípte a szavait. – Nem, Harry Potter, neked jár köszönet. Mindenért.

Ez kezd szentimentális lenni – kuncogott.

Akkor talán át kellene térnünk egy kevésbé stresszes témára – javasolta Perselus.

Például arra, hogy a következő kanyar után, láthatóak leszünk az iskolából? – szellemeskedett Harry. Arra számított, hogy Perselus úgy elengedi, mint a forró piszkavasat.

Ám a határozott, megnyugtató súly a vállán meg sem moccant.

Perselus felhorkantott. – Ilyen szélben, ha valaki egyáltalán kimerészkedik a kastélyból, azok csak szerelmeskedő diákok lehetnek. Harminc év tanítás után, biztosíthatlak, ők észre sem fognak venni minket, kivéve, ha az égből egyenest a fejükre pottyanunk. És még abban az esetben sem biztos, hogy észrevesznek, amennyiben a szájuk összeragadva marad.

Harry kuncogott, és figyelmeztette: – Lehetnek gyerekek a tónál. Ha így meglátnak minket, az még ebéd előtt bejárja az egész iskolát.

Perselus megállt az ösvényen. – Zavar téged az elképzelés, hogy a nevünket ily módon összekapcsolják?

Harry mostanra már ismerte ezt a hangszínt. Ez volt a „Perselus próbálja megjátszani a közömbösséget, de mélyen meg van bántva” hanghordozás.

Nem – mondta. – Engem nem érdekel, mit gondolnak az emberek. Azt hittem, téged zavarna.

Lehet, hogy eddig nem volt senkim, de nekem is jogom van magánélethez – felelte Perselus.

Akkor minden rendben. Gyere, menjünk.

Amint befordultak az utolsó kanyarba, és láthatóvá váltak a kastélyból, Perselus teste hirtelen megfeszült, amelyből Harry megállapíthatta, hogy kedvese ugyanolyan ideges, mint ő. Még egyszer bátorítóan megszorította Perselus derekát és rámosolygott.

Jóllehet módfelett megnyugtató volt, hogy egy házszellemmel való találkozásnál több nem esett visszaútjukon a pince felé, Harry mégis úgy érezte, mintha valamiféle kinyilatkoztatást tettek volna.

Lehet, hogy a világ ennek nem volt tudatában, de ő és Perselus igen, és csak ez számított.

Folytatás...

Tags:

Comments

Page 1 of 2
<<[1] [2] >>
Szia! Nagyon tetszett ez a fejezet! Amikor Perselus Harry torkát szorította, akkor azt hittem, hogy nem bírja a vámpír énjét vissza szorítani, de sikerült. Sőt az egészet szépen megbeszélték és most minden rendben van. Fura, hogy Hagrid elég jól fogadta a hírt. Kíváncsian várom a folytatást!
:) :) :)
itt is kinyilatkoztatás van szerényebb és vesper féle
ebben az évzáró-ballagás-beiratkozásos időszakban jól lemaradtam a részekről de itt és most is áll a mondás: a jóból csak a sok jó jó :) piton és bolyhos nyuszkók...

köszönöm hogy olvashatom a fordításodat

ui: én nem nagyon dobtam le az ékszíjjat a Grántimebertől vhogy asszem már túl modernűl gondolkodom ... bár a tövismadarakat sem szerettem anno plane nem filmen és már akkor sem votl bajom a melegekkel.

Ennek ellenére ajánlom olasására de komolyan! :)
Filmen a Tövismadarak egyszerűen szar volt. Ezen nincs mit szépíteni. Pont a lényeg maradt ki a filmből. Egy jó regényből csináltak egy szirupos vacakot.
Egyébként a Tövismadarakban (a könyvben) sincs semmi baj a melegekkel. A baj azokkal a pasikkal van, akik egy teljesen kiszolgáltatott nőt önző módon magukhoz láncolnak, hogy a saját társadalmi állásukat biztosítsák és kihasználják őt, aztán a háta mögött, vagy az orra előtt (végülis mindegy, mert tenni semmit sem tud ellene a szerencsétlen) porig alázzák. Szerintem, azon van a hangsúly, hogy a krapek - a saját önző érdeke miatt - elveszi a feleségétől egy boldogabb élet lehetőségét, és a tetejébe még szemét módon is viselkedik vele.
Mindkét regényben tetszett, hogy abszolút hiteles korképet tár elénk. Helyén vannak a történelmi események, a földrajzi helyek, a társadalmi szokások, a kor technikai színvonala. Fiktív személyek és sorsok valós történelmi környezetben.
Én is modern gondolkodású vagyok, de a helyzetemből adódóan, mélységesen együtt tudok érezni Elizabethtel. Az én férjem abszolút hűséges, viszont gyakorlatilag a békeidők hagyományos értékrendje szerinti családi életet élünk: a férjem 300 km-re dolgozik, én meg itthon nevelem a gyerekeket, vezetem a háztartást, és miután nincs önálló keresetem, legalább annyira a férjemtől függök, mint a régi idők asszonyai. A különbség annyi, hogy az én férjem nem él vissza ezzel, viszont ő sem kifejezetten lelkesedik a napi nyolc órában dolgozó feleség gondolatáért. :) Ám hiába a szép ház, az autó, a gépesített háztartás, ha - Isten ne adja! - vele valami történne, a belemet kidolgozhatnám, akkor sem tudnám eltartani a három gyereket, mert kizárt dolog, hogy majd' húsz év kihagyás után, negyven évesen, el tudjak helyezkedni az eredeti szakmámban, a végzettségemnek megfelelő állásban.
Istenem...(nagy zsepi elővéve...hatalmas orrhújás)...ez olyan szép.... Nagyon jól visszaadjátok az eredeti történet hangulatát. Ezer gratula és még több puszi!!!!
*pirul és örömmel 'áldozza' idejét*
ez az egyik kedvenc részem, és várom a következőt:)
köszönöm neked iis ,)) *ölel*
nagyon cukk! nagyon helyesek lehetnek így együtt:) köszönjük a fordítást!
Ahoy!
NAgyon jó lett ez a feji is, grat hozzá.
Az elején kissé megijedtem hogy mi lesz itt, de aztán a végén amikor a tónál voltak..aaah kis cuki Piton. ^-^
Áh! Mióta várom ezt a részt! Már tűkön ültem, hogy találkozhassam az "I beg your pardon, sir" részhez!Az angolnál is majd leestem a székről a nevetéstől. Kíkészített!!!
Várom a folytatást!
jézusom de szeretem ezt a történetet! Fantasztikus fejezet volt ^^ Köszönet érte!
Nagyon jo volt, bar az elejen mar azt hittem vmi rosszul fog elsulni, de ezekszerint Piton nem hiaba hires az onuralmarol, igaz azt mar nehezen tudom elkepzelni, hogy bolyhos nyuszikat kerget:))
Annak, hogy megis sikerult mara uj reszt kapnunk, nagyon orulok, bevallom nem szamitottam ra, de nagyon ugyes vagy. Koszonom szepen neked is meg szefinek is. A Tövismadarak konyvben nekem is sokkal jobban tetszett konyvben mint filmesitve, de en altalaban ha mar eloszor a konyvet olvasom es utana latom filmen vmit,akkor abbol mindig csalodas lesz:( a film soha nem tudja visszaadni egy konyv hangulatat, azert is jobb olvasni:) A gránitembert meg nem olvastam de majd beszerzem es ha elolvastam akkor majd velemenyezem:) puszi.
wow ,)

köszönöm ,)

Tövismadarak... elolvastam ,)) szééép ,) angolul nem jutottam hozzá, de tervezem ,) Gránitember... asszem kedvet csináltál hozzá ,)

a filmkor még kicsi voltam, de eszembe sem jutott meglepődni, mikor a főszről kiderült, hogy valójában meleg ,)) asszem az első lánytól kapott csókomkor kb 5 éves voltam, az oviban a kis vécék előtt tanított ,) egy nagycsoportos lányka ,)
Nagyon jó volt ez a rész! :) Tetszik, hogy Pizonnak még mindig megvan a szokásos önuralma, igazán tiszteletreméltó egyéniség. És persze Harry és a kedvessége... :) Köszi.

mea culpa :(

ajja.. elnézést mindenkitől! Senkit nem szerettem volna megbántani.. a "modernül gondolkodomat" arra értettem hogy az akkori társadalmi elvárásokat, etikát, kötelezettségeket, nem bírnám / bírom a mai eszemmel elfogani ennyi.
A melegséggel meg a színész Úrra R.C céloztam...
szó sincs itt, a nők helyzetét vagy bármi mást bírálnék, vagy bármi egyébről. mert kb én is, mint Elizabeth függök a férjemtől ő 120 km arrébb él (és virul ) én meg az oktatás miatt a városban lakok a nevelt gyerekkel a suli mellett dolgozom ,ami pont arra elég h feladjam rezsit...

mégeszer 1000 elnézést ha vmi bántót irtam, igazán nem állt szándékomban *megy és hamut szór a fejére *
Vesp

Re: mea culpa :(

Nem bántottál meg senkit. Legalábbis engem nem.
Én csupán leírtam, hogy mi fogott meg a könyvben.
A Tövismadarakkal kapcsolatban eszembe sem jutott a színész magánélete. ;) Én arra a részre gondoltam, amikor Luke kizárólag a barátjával él, és a feleségét teljesen kizárja az életéből. Engem soha nem zavart az ismerőseim nemi beállítottsága. Rendszeresen jártam hangversenyre a meleg kollégámmal, és a meleg szomszédaim viselkedéséből is kizárólag az az egy dolog zavart, hogy ha pénzt kértek kölcsön, sosem adták vissza - ami egyébként a ház több lakójára is jellemző volt. (Viszont az alkoholista szomszédasszony viselkedéséről nem mondtahom el ugyanezt, mert kimondottan undorító volt, hogy egy felesért bárkit leszopott a kapualjban. Pláne, hogy a kuncsaftjai nem épp a férfinép ápoltabb feléből kerültek ki.*fuj*) Hm, talán írhatnék egy szociológiai tanulmányt "Kalandok a körfolyosón" címmel. :)
Szia Tothem!
Remek lett. A bolyhos kis nyuszikás párbeszéd a kedvencem. Tökéletes.
Köszi szépen.
Hát igen. Az önmegtartóztatás nagy dolog. :-)
Azt hittem, többet fogsz késni.
Örülök, hogy mégsem.
Köszi!
Szia!

Nagyon-nagyon tetszett ez a rész! Egy kis "hétköznap". Lassan megismerjük a vámpírizmus legmélyebb bugyrait. A legjobban a bolyhos nyuszi-nyúlpörkölt párbeszéd tetszett.

Örülök, hogy olvashattam, bár már kedden olvastam, csak írni voltam lusta. Szerencse, hogy Te nem estél ebbe a hibába;)
Page 1 of 2
<<[1] [2] >>