?

Log in

No account? Create an account
Noktürn

Noktürn 8.

Ha minden igaz, ez is egy egész fejezet lesz. Szex ugyan nincs benne, de az érzékenyebb gyomrúak azért vigyázzanak. ;)


A mű eredeti címe: Nocturne

Írta: tiranog

Fordította: tothem

Átnézte: szefi

Korhatár: 18+ (kéretik komolyan venni, nagyon)

Figyelmeztetés: slash; durva, erőszakos jelenetek; grafikusan ábrázolt és bizarr szexuális jelenetek; naturalisztikusan ábrázolt betegségek és halálesetek.

A mű slash, tehát azonos nemű szereplők kapcsolatáról szól. Amennyiben ez a téma számodra sértő vagy visszataszító, kérlek, ne olvass tovább.

Nyilatkozat: A Harry Potter univerzummal kapcsolatos minden jog J.K. Rowling és a vele szerződésben álló különböző kiadók és filmstúdiók tulajdona. Nekünk semmiféle anyagi hasznunk nem származik belőle.

Tartalom: Harry Potter auror munkája közben megdöbbentő titkot tud meg hajdani bájitaltan tanáráról.

Az eredeti írás megtalálható a szerző honlapján, a http://tiranog.southroad.com/ oldalon.

Előző rész

8.

Ooooouuuhh… – nyögött Harry, ahogy a kíméletlen agónia keresztül-kasul szaggatta.

Harry? Harry? – egy ismerős, aggódó hang szólongatta, habár nagyon távolról.

Erőlködött, hogy duzzadt szemhéjai szétnyíljanak. Először homályosan a vörös hajat és a szeplőket észlelte. – R-ron?

Meghalt volna? Tudta, hogy Ron nem lehetett itt, tehát neki kellett meghalnia, de sosem gondolta, hogy a halál ennyire fájna. Úgy érezte, mintha a teste, belülről kifelé, tűzben égne.

Nem, Harry, Sam vagyok – helyesbített a hang kedvesen.

Sam? Az agya végigment a Weasley fivérek névsorán, de nem talált egy Samet sem. Így megkérdezte: – Sam?

Legalábbis azt gondolta, hogy megkérdezte. Sokkal inkább hangzott úgy, mint egy károgás.

Sam Edgeware – felelt a hang, és aztán úgy tűnt, hogy valaki máshoz beszél. – Mi történt az emlékezetével? Én azt hittem, az átok a combját találta el.

Ez a fájdalomcsillapítóktól van. Még hálásak lehetünk. Nem tart sokáig, amíg már ezek sem fognak használni többé – felelte nagyon messziről egy hivatalos férfihang.

Harry nem tudott annyira koncentrálni, hogy élesebben lásson. Épp ahogy az utóbbi hang is mondta, a fájdalom az őrületbe kergette.

Harry, én annyira sajnálom… olyan nagyon sajnálom – mondta az az első, ismerős hang. Úgy hangzott, mintha Ron… nem, mintha Sam sírna. – Ez az egész az én hibám!

M–mmi? – Még az is, hogy ez az egyetlen szótag összefüggően kijusson, hatalmas akaraterőt kívánt.

Mr Edgeware, ha felizgatja a páciensemet, meg kell kérnem, hogy távozzon. – Az idegen hivatalos hangja rendreutasító volt.

Páciens? Harry homályosan felfogta, hogy ezek szerint kórházban kell lennie.

Sam itt volt, így akármi juttatta kórházba, valószínűleg a munkájával állt kapcsolatban. Erőlködve próbált emlékezni. Egy eset lehetett: a varázsló, aki Imperiust helyezett mugli diáklányokra. Samnek és neki kellett bevinniük a szarházit, de minden rosszul sült el. Emlékezett a Halálos Átok zöld fényére, amely Sam felé tartott. Emlékezett, hogy félrelökte Samet az útból, mert tudta, hogy a saját pajzsai elég erősek, hogy még az Avada Kedavrát is visszaverjék a vetőjére, míg Sam meghalt volna. De mielőtt a rohadék elbukott, útjára indított egy átkot, amelyről Harry is csak az SVK könyveiben olvasott. Egy olyat, amit még Voldemort erői sem mertek használni, mert túl nagy volt a kockázata, hogy visszaverődik a kezdeményezőjére. Harryt túlságosan lefoglalta a főbenjáró átok, így az a második varázslat teljes erővel a bal combjába csapódott, … amely most éppen lassan maródott széjjel az egyik legrosszindulatúbb varázslat hatására, amit csak ismert a varázsló-társadalom.

Legutóbb, mikor Harry lenézett a combjára, egy bronz knút méretű vérhólyag fekete középponttal ült a térde és az ágyéka között félúton. A fekete középpont hajdan a combja részét képezte, de mostanra elfolyósodott, mérgező péppé vált, amely lassan a maradék húsát is elemészti, tetőtől talpig. A folyamat messze felülmúlta az agóniát, és Harry még gondolni sem akart rá, hogy vajon a terjedő trutymó milyen hamar éri el az ágyékát. Nem létezett ellene gyógymód. Az a rohadt átok a mágiából táplálkozott, tehát minél erősebb volt egy varázsló, annál gyorsabban terjedt. Tétlenségre volt kárhoztatva, ami még csak szórakoztató sem volt.

A gyógyítók azt ígérték, hogy kezdetben ellenőrzés alatt tudják tartani a fájdalmat, nem mintha a bájitalok sokáig használnának. Az Orbita Acidus, közkeletűbb nevén a Savgömböly, volt a varázsvilág egyik legocsmányabb átka.

Hogy vagy, Harry? – szólította vissza Sam remegő hangja az elmélkedésben való lassú sodródásából.

Kényszerítette magát, hogy a duzzadt, könnyáztatta arcra fókuszáljon, majd rekedten kipréselte: – Nem a te hibád.

Valami okból erre Sam könnyei csak még hevesebben záporoztak.

Miután barátja nem mondott semmit, a fájdalomcsillapítók jóvoltából megint kezdett elsodródni. Hosszúnak tűnő ideig ebben a lebegő állapotban úgy érezte, mintha rendben lenne, de aztán az a lüktető fájdalom a combjában ismét vörös izzással pulzált, és ő felébredt a visszafojtott zokogástól.

Harry?

Ez Sam hangja, de ő nem ezt a hangot akarta.

Pers’us?! – kiáltotta Harry, ahogy a fájdalom fellángolt.

Pers’us? Ki az a Pers’us? – kérdezte Sam zavarodott hangja.

Az idegen doktor hangja válaszolt. – Az egyetlen Pers’us, akiről valaha hallottam, Perselus Piton, a Roxfort bájitalmestere. Mindazonáltal ő nem lehet az, akit Mr Potter keres.

Miért nem? – Sam ezúttal még távolabbról hallatszott.

Pers’us? – kiáltotta Harry, ahogy a fájdalom újabb hulláma végigperzselte az idegeit. Érezte, hogy egy kéz záródik a sajátja köré és megszorítja, de az ujjak nem voltak elég hosszúak vagy hűvösek ahhoz, hogy Perselus keze legyen.

Igaz, hogy nem ugyanabban a házban voltunk, de én két évvel alatta jártam a Roxfortba. Legendásak voltak a Piton és Potter között zajló ordító-versenyek. Mi általában fogadásokat kötöttünk, hogy vajon Potter elég hosszan túléli-e Piton óráit, hogy Voldemort kaphassa el – magyarázta a gyógyító.

Harry? – szólította Sam. – Perselus Piton az, akivel beszélni szeretnél?

Pers’us… Pers’us kell… – volt csupán, amennyit sikerült kinyögnie.

Tele van drogokkal, Mr Edgeware. Én nem adnék túl sokat arra, amit mond – tanácsolta a gyógyító.

Ö… meddig…? –Sam hangja megremegett.

Két nap, esetleg három, ha igazán peches – válaszolta halkan a doktor.

A fenébe, nincs semmi, amit az emberei tehetnének érte? Állítólag maguk a legjobbak! – követelte Sam, ami egyszerre hangzott dühösnek és rémültnek.

Ez így igaz, de van néhány dolog, ami meghaladja még a mi gyógyítói képességeinket is, Mr Edgeware. Bármilyen varázslat használata ezen átkon csak meggyorsítja a lefolyását, és fokozza a fájdalmat. Ez az átok ugyanolyan halálos, mint az Avada Kedavra, ám közel sincs olyan kíméletes.

A kegyetlen kijelentés után csend ereszkedett rájuk, csak az egyre növekvő agónia maradt, és Sam izzadt tenyerének szorítása a kezén. Harry próbált találni valamit, amire gondolhat, ami tompíthatná a kínt, és megállapította, hogy a gondolatai ismét Perselus felé kalandoznak. Volt az a szörnyű érzése, hogy az égető agónia ellen újra és újra, mint egy mantrát, Perselus nevét nyöszörögte.

Valamivel később megszólalt egy csengő, és Sam keze szorosabbra fonódott az övé körül.

Egy harsány női hang – kétségtelenül egy gyógyítóboszorkányé – szállt felé: – Sajnálom, Mr Edgeware, a látogatási időnek vége. Meg kell kérnem, hogy most távozzon.

Nem maradhatok vele? A gyógyító azt mondta, hogy már nincs sok ideje – kérte mentegetőzve Sam.

Rettenetesen sajnálom, de meg kell próbálnunk annyi pihenést és nyugalmat biztosítani számára, amennyit csak lehetséges – mondta az asszony kedvesen.

Mikor jöhetek vissza? – Sam ijedtnek hangzott.

Holnap reggel tíz után – válaszolt a nő.

Visszajövök, Harry. Megígérem. Tarts ki, pajtás! – biztatta Sam.

Még időben kinyitotta a szemét, hogy lássa, ahogy egy csinos, barna hajú gyógyítóboszorkány, fehér talárban és fityulában, karon fogja Samet és kivezeti az ajtón.

Az asszony pár pillanattal később visszatért, felemelte róla a takarókat, és kibontotta a kötést a combján. Kerek, csinos arca összeráncolódott az undortól, ahogy kicserélte a pólyát. Miután visszasimította a takarókat a helyükre, kivett egy kis fekete fiolát a talárja zsebéből, kivette a dugót, felemelte Harry fejét, és az ampulla tartalmát nyitott szájába csorgatta.

Szörnyű íze volt, de mihelyt a bájital üres gyomrába ért, a tűz, amely a húsán rágta magát keresztül, meghátrált kissé.

Kö-köszönöm – suttogta.

Most próbáljon pihenni, Mr Potter. Hamarosan bejövök magához, hogy ellenőrizzem.

Aztán egyedül hagyta a fájdalmával. A fájdalomcsillapító végül kiütötte, és ő megint ellebegett egy időre.

Mikor legközelebb kinyitotta a szemét, Ron és Hermione álltak az ágyánál, és mereven néztek le rá. A roxfortos iskolai talárjukat és egyenruhájukat viselték. Úgy néztek ki, mintha még mindig hatodikosok vagy hetedikesek lennének.

Szemei élvezettel falták régen elveszett barátai látványát. Már elfelejtette milyen lángoló vörös volt Ron haja, és milyen imádnivalóan pisze volt Hermione orra.

Azon tűnődött, vajon azért jöttek-e, hogy magukkal vigyék, kinyúlt, hogy megérintse őket, de egyre elmosódottabbak és halványabbak lettek, ahogy a keze feléjük közeledett, végül teljesen elenyésztek.

Ne… gyertek vissza… – könyörgött, de a kórterem üres volt. Csak ő maradt és az árnyékok.

Legközelebb, mikor sikerült megközelítőleg megragadnia valamit a külvilágból, Perselus kísértete állt Ron és Hermione helyén. Ezúttal óvakodott attól, hogy odanyúljon, nehogy Perselus is eltűnjön.

Jöttem azonnal, amint megtudtam – kezdte kísérteties látogatója fojtott hangon.

Pers’us? – suttogta.

Eltérően legutóbbi képzelt vendégeitől, Perselus megérintette az arcát. Hűvös keze valódi érzetet keltett.

A munkatársad mondta, hogy eltaláltak Orbita Acidus-szal. – Perselus halkan beszélt, annak ellenére, hogy a szemében olyan őrült vadság táncolt, amilyet Harry – emlékei szerint – sosem látott ezelőtt.

Felnyúlt, hogy megérintse Perselus talárujjának puha szövetét, ahogy bólintott. – Gyógyító mon’ta két napom van.

Milyen fájdalomcsillapítókat kaptál? – kérdezte Perselus, a keze felemelkedett, tágra nyitotta Harry szemhéjait, és alaposan megvizsgálta a szemét.

Nem t’om. Ott a kórlap az ágy végén – nyögte ki rekedten, és aztán: – Te valódi vagy?

Perselus már a kórlapjánál volt, az orvosi jegyzeteket lapozta át, de erre az utolsó megjegyzésre felnézett. – Micsoda?

Hermione és Ron is itt voltak – magyarázta Harry.

Perselus hallgatott egy pillanatig, mielőtt különösen kedves hangon válaszolta: – Mugli ópiátokat adtak neked, hogy csak a lehető a legkisebb mértékben tegyenek ki mágiának. A hallucináció normális mellékhatás, emiatt semmi ok az aggodalomra.

Nem aggódtam. Jó volt látni őket. Boldognak látszottak. De nem vittek el magukkal.

Még nem jött el a te időd – mondta Perselus ugyanazon a gyöngéd hangon, visszatérve az ágya oldalához.

A gyógyító mon’ta, ez rosszabbodik… velem maradsz? – próbálta, hogy ne hangozzon túl szánalmasan, de tényleg nem akart egyedül lenni.

Egyik sem fog megtörténni. – Perselus elővette a házvezetői hangját, amely nem tűrt vitát. – Megvizsgálhatlak?

Persze – bólintott Harry.

Perselus már a kórlapból rájöhetett, merre keresse a sérülést, mert levette a kék takarót és a fehér lepedőt róla, és aztán óvatosan kibontotta a kötést, amit a gyógyítóboszorkány tett a bal combjára korábban.

Harry a vörös gennylabdát bámulta. Már nem knút méretű volt. A vérhólyag rothadó fekete közepe nagyobb volt, mint a félfontos érme, amit Petúnia néni és Vernon bácsi adtak neki arra az évre ajándékba.

Köszönöm, Merlin! – sóhajtotta Perselus. – Még nem fakadt ki.

Honnan tudtad? – kérdezte Harry, és felnézett Perselus arcára, ahogy a férfi közelebb hajolt rothadó sebéhez. – Megint benne vagyok a Prófétában?

Perselus megrázta a fejét. – A barátod, Sam, tizenöt perccel ezelőtt hívott a hoppon, hogy megkérdezze, ismeretségben vagyunk-e. Ő mondta el nekem, hogy mi történt, és hogy engem kerestél. Jöttem, amint lehetett.

Köszönöm. Én, ö … látni akartalak mielőtt… nos, mielőtt ez még rosszabb lesz. Én el akartam mondani…

Potter, elmondhatsz nekem bármit, amit csak kívánsz, de most ezen a seben kell dolgoznunk, mielőtt túl nagy lesz, hogy meg lehessen fékezni – szakította félbe Perselus.

A Savgömbölyre nincs gyógymód – emlékeztette Harry, de az ajkába kellett harapnia, ahogy a fájdalom megint kezdett fellobogni.

Bízol bennem? – kérdezte Perselus különös hevességgel.

Harry – még zombivá drogozva és a fájdalomtól félájultan is –, nevetségesnek találta a kérdést pont attól az embertől, akinek kétheti rendszerességgel felajánlotta a torkát az elmúlt két hónapban. – Persze.

Hagyni fogod, hogy kezeljelek? Figyelmeztetnem kell, hogy a kezelés egy rövid ideig elég fájdalmas lesz. De mihelyt vége, teljesen vissza fogod nyerni az erődet.

Arról beszélsz, hogy átváltoztatsz engem? – Ez volt az egyetlen dolog, amire gondolni tudott; hogy Perselus felajánlja, vámpírrá teszi, hogy megmentse a haláltól.

Perselus döbbenete még egy olyan ember számára is nyilvánvaló volt, aki magasan repült a morfiumtól. – Soha. Inkább én magam ölnélek meg, mintsem ezt az átkot mérjem rád.

Harry nem gondolta, hogy Perselus megtenné, de meg kellett bizonyosodnia.

Akkor csináld – mondta.

Erre, úgy tűnt, Perselus meghátrált. – Nem akarod tudni, mit fogok csinálni?

Nemet intett a fejével. – Nem számít. Bízom benned.

Perselus kihúzta a pálcáját a zsebéből, vetett egy csendbűbájt a szobára, és levédte a bezárt ajtót. – Vettem a bátorságot, és mentálisan elhitettem a gyógyítóboszorkánnyal, hogy már minden gondozási feladatát elvégezte veled kapcsolatban. Nem lenne tanácsos, hogy megzavarjanak. Nagy fájdalmaid vannak?

Néha. Most nem olyan rossz – hazudta.

Ami azt jelenti, hogy az érzés feltehetően hasonlatos a Cruciatushoz – fordította le Perselus fanyarul, majd tett egy széket a jobb könyöke mellé, és fölé hajolt.

Meglepődött, mikor megértette, hogy Perselus feltett szándéka megcsókolni. A drogoktól lebegve csak annyit tehetett, hogy a száját Perselus felé tartotta. Perselus megemelte Harry állát, mikor csókolózni kezdtek, fogva tartotta, és óvatosan húzta lefelé, amíg Harry szája olyan szélesre nyílt, amennyire csak lehetett.

Aztán Perselus már nem egyszerűen csak csókolta: nyelve hatékonyan szállította a nyálat a szájából Harryébe. Normális esetben, egy ilyen dologtól valószínűleg undorodott volna, de most úgy ki volt ütve, és annyira szomjas volt, hogy csak nyelte Perselus nyálát, olyan gyorsan, ahogy hozzájutott.

Mihelyst az első csepp vámpírnyál keresztüljutott az ajkain, Harry már-már homályos világa eszeveszett forogásba kezdett. De úgy tűnt, hogy a lüktetés a combjában nagymértékben enyhült, amint a meleg bizsergés szétterjedt rajta.

Hosszú idő telt el mielőtt Perselus visszahúzódott. Mikor végzett a szájával, Perselus bemászott az ágyba, és körülölelte Harry altestét oly módon, mintha le akarná szopni. De ahelyett, hogy bekapta volna a farkát, Perselus nyelve óvatosan elkezdte áztatni a Savgömböly-hólyag a területét, a nyálával bőségesen beborítva a haragos vörös és fekete sebet.

Pokolian fájt, ahogy Perselus finoman végighúzta a nyelvét a felhólyagzott részen. Harry az ajkába harapott, hogy bent tartsa a nyöszörgést. De pár percen belül a nyál beszívódott a hólyagba, és már nem fájt olyan nagyon. Így volt egészen addig, amíg Perselus szemfogai át nem szúrták a duzzadt, megkínzott húst.

Ezután Harry már nem tudta visszatartani az ordítást. Úgy érezte, mintha sót tettek volna a kimart sebbe. Az azt követő szívás maga volt az abszolút agónia.

A kezeivel önkéntelenül Perselus hajába kapaszkodott, és teljes erőből rángatta, hogy kihúzza a sebéből, de Perselus vámpír erejével megragadta a csípőjét, szilárdan tartotta, és folytatta a szívást.

Harry rekedtre ordította a torkát, de – mert a szoba csendbűbáj alatt volt – senki sem jött a segítségére. És Perselus még mindig nem hagyta abba a szörnyű kínzást, amelyről úgy érezte, mintha órák óta tartana.

Hosszú idő elmúltával Harry sikítása zokogó nyöszörgéssé csillapodott, és végre Perselus felemelte a fejét. Hosszú fekete hajából egy-egy véres tincs ott maradt Harry markába szorítva.

Harry rettegve a lehetséges látványtól bámult le a Savgömböly hólyagjára. De ezúttal már nem az óriási, duzzadt rondaság fogadta: a hólyag teljesen kiürült. A fekete közepe, amely addig nőtt volna, míg elemészti az egész testét, eltűnt, ahogy a vérrel színezett folyadék is, amely körülvette.

Rémülten eszmélt rá: Perselus kiszívta az átok mérgét belőle. Nincs ember vagy varázsló, aki képes lett volna megtenni ezt anélkül, hogy megölné a Savgömböly váladéka, csak egy vámpír élhette túl.

Harry figyelte, ahogy Perselus – furcsa kifejezéssel sápadt arcán – szinte kétségbeesetten körbenézett, aztán az éjjeliszekrényhez támolygott, megragadta az ágytálat, magához rántotta, és egyenest belehányt a csillogó fémedénybe. A megbűvölt ágytál azonnal eltüntette a hányást, amint az aljára ért.

Mikor Perselus végzett, reszkető lélegzetet vett, Harry vizeskorsójáért nyúlt, kiöblítette a száját, és azt is az ágytálba köpte.

A kíntól kifulladva, Harry tágra nyílt szemekkel figyelte, ahogy Perselus egy szikét vett elő a talárjából.

Nem is vesződött azzal, hogy könyörögni próbáljon, mikor a kés a combja felé tartott. Ahogy szeretője nyugodtan metélte le a bőrt a most már üres hólyagról, lesújtotta a hirtelen, dermesztő felismerés, mennyire hatékony halálfaló lehetett Perselus.

Mire végzett, Harry egész testében remegett. Elégszer volt már sebesült életében, hogy felismerje, mikor kerül sokkos állapotba. Már nyöszörögni is alig volt ereje, mikor Perselus újfent lehajtotta a fejét.

Perselus nyelve visszatért a sebre, és a nyálával újra bőségesen megfürösztötte. Majdnem annyira fájt, mint először, hanem ahogy Perselus tovább folytatta, a fájdalom csillapodott. Az ismerős, vágyott melegség lassan szétterjedt Harryn; enyhítve a kínját és eloszlatva a reszketést.

Hát ezért nyalogatta Perselus a sebet óráknak tűnő ideig! Mert nyelvének minden egyes simításától a meggyötört húson, Harry egyre jobban érezte magát.

Elbóbiskolt, mire Perselus felemelkedett a combjától.

Nem volt ötlete, merre lehet a szemüvege. Pislogott Perselus elmosódott képére, miközben a férfi visszatette a kötést, és visszabugyolálta Harryt a takarókba.

Nem látott elég tisztán, hogy biztos lehessen benne, de úgy tűnt, mintha Perselus kerülné a pillantását. Harry a kéz után nyúlt, amelyik a takaróit simította le, és akkor vette észre, hogy Perselus legalább annyira remeg, mint ő a „műtét” után.

Már nem állt a mugli drogok vagy a vámpírnyál hatása alatt, de olyannyira kimerült a megerőltető gyógymódtól, hogy alig tudott normálisan gondolkodni. Ennek ellenére megértette, milyen szörnyű lehetett az élmény Perselus számára.

Az is felmerült benne, micsoda iszonyú kockázatot jelentett Perselusnak, hogy egyáltalán meglátogatta. Nem tudhatták, hogy az új vámpírdetektorokat használják-e a Szt. Mungóban. Perselust azonnal elfoghatták volna, amint megérkezett. Szeretőjének ennek tudatában kellett lennie – és mégis eljött. Teljesíteni egy olyan feladatot, amelyről nagyon jól tudta, Harry akár meg is gyűlölheti miatta, még ha az életét menti is meg.

Nem csoda, hogy Perselus reszket – állapította meg magában.

Köszönöm – suttogta, és megszorította Perselus kezét.

A sötét szemek tétováztak, és aztán felnéztek.

Nem volt rá mód, hogy fájdalommentessé tegyem – magyarázta Perselus, olyan érdes és rekedt hangon, mintha ő sikoltozta volna végig az elmúlt egy – vagy több – órát.

Harry húzni kezdte Perselus kezét, és meglepetésére, a férfi hagyta magát behúzni maga mellé, az ágyba. Perselus körülölelte, egyik karjával átfogta a mellkasát. Kis idő múlva a sötét fej óvakodva Harry mellkasára ereszkedett.

Perselus nem mondott semmit. Szemmel láthatóan beérte azzal, hogy beszívja Harry illatát, ahogy ott feküdt.

Ahogy lélegzet lélegzetet követett, és Harry minden perccel egyre erősebbnek érezte magát – anélkül, hogy a combjában a lüktetés újra jelentkezett volna –, végre megkérdezte: – Honnan tudtad, hogy a Savgömböly mérge nem ölhet meg téged?

Lehet, hogy Perselus vámpír, de azzal együtt is még mindig halandó – valamennyire. Csupán nehezebb megölni, mint a többi varázslót.

Nem tudtam – felelte Perselus. – De ez volt az egyetlen megoldás, amit ki tudtam találni. Hogy érzed magad?

Hogy érzi magát? Ez az ember épp most szívott ki belőle egy mérget, amelytől szörnyű halált halhatott volna, ha a vélekedése hamisnak bizonyul. De annál jobban ismerte, mintsem ezt a tényt megemlítse neki. Perselus csak zavarba jönne, ha megtenné. Miközben azzal küzdött, hogy nyitva tartsa lecsukódni készülő szemét, Harry mosolyogva mondta: – Jobban. Te hogy vagy?

Perselus felemelte a fejét, és egy hosszú pillanatig Harry arcát tanulmányozta, mielőtt válaszolt: – Most már jobban. Legjobb lesz, ha hamarosan indulok. A gyógyítóboszorkányt megbűvöltem, de a férfi visszajöhet.

Perselus? – szólt Harry kétségbeesetten, ahogy a férfi felkelni készült az ágyból.

Igen? – Perselus megszakította a mozdulatot, és feltámaszkodott a könyökére.

Harry felnyúlt, a kezét Perselus tarkójára csúsztatta, és lehúzta, hogy megcsókolja. Tovább tartott, mint amire bármelyikük is számított. Harry egészen megrészegült, mire végül Perselus elhúzódott tőle.

Köszönöm – mondta Harry.

Nagyon szívesen, Harry Potter – felelte Perselus. – Ma éjjel még ne használj semmilyen varázslást a seben. Ha adnak még morfiumot, fogadd el.

Harry bólintott. – Rendben.

Holnap reggel próbálj ki egy gyógyító bűbájt az érzékeny területen. Délelőttre meg kell gyógyulnia – folytatta Perselus.

Rendben. Valószínűleg itt akarnak majd tartani, amíg megvizsgálnak, elvégre halottnak kellene lennem – vigyorgott Harry.

Biztos vagyok benne, hogy meg akarnak vizsgálni. De csak légy a szokásos bosszantó önmagad, és meg vagyok győződve róla, hogy estére kint leszel. – Perselus valójában tréfálkozott. Az ajka nem mosolygott, de sötét szeme kevésbé látszott megtörtnek, mint korábban.

Akárhogy is, péntekre biztosan kiszabadulok. Akkor találkozunk.

Csak ha elég jól leszel – figyelmeztette Perselus.

Ahhoz már most is elég jól vagyok – mondta Harry kajánul, habár egy állkapocstörő ásítás megcáfolta az állítását.

Reménytelen griffendéles – csóválta a fejét Perselus. Aztán meglepte, mert visszahajolt, hogy adjon még egy csókot, amelyik megint csak tovább tartott, mint ahogy Harry szerint Perselus szánta.

Végül a professzor hátralépett, majd egy eltökélten hangzó „Jó éjt, Potter!”-rel elfordult az ágytól. Határozott léptekkel ment az ajtó felé, mintha nem bízna magában, hogy képes lesz nem időzni tovább.

Harry tagjaiba furcsa melegség költözött. – Jó éjt – suttogta Perselus hátának, ahogy szeretője kiosont a folyosóra.

Aztán eszébe jutott, hogy a csend- és a védőbűbáj még mindig működik. Megrázta a fejét, egy gondolattal megszüntette őket, aztán visszasüppedt az ágyba. Lélegzet-visszafojtva várta, hogy a mágia használatától vajon elkezd-e a combja lüktetni, de eltekintve a sajgástól, ahol Perselus levágta a bőrét, mást nem érzett. Egy kissé az oldalára fordult, hogy megérintse a meleg helyet, ahol pár másodperce még Perselus feküdt, és álomba merült, még mielőtt észrevehette volna, hogy a szemei lecsukódtak.

Folytatás...

Tags:

Comments

nem hittem volna, hogy így fogja megoldani a prof a dolgokat... de szó ne róla, ezzel sztem jobban meggyőzte Harryt arról, hogy rendes, mintha csak egy szimpla (??) bájitalt tukmált volna bele :) mindenesetre, kíváncsi vagyok, hogy lesz-e az részletezve, Harry hogyan magyarázza ki magát :D már látom is: "a Kis Túlélő megint túlélte" :D nah, jó moderálom magam, de muszáj volt :) nagyon szép a fordításod, csak irigykedek rád, de gratulálok :) hihetetlen jó olvasni :)
Szia Tothem!
Piton ettől őrültebben nem viselkedhetett volna. Már ha akarná sem tudná letagadni, hogy mit érez Potter iránt. Az életét adta volna érte. Igaz, hogy Perselus úgy gyondolja, hogy az élete nem sokat ér, de akkor is. Félelmetes egy rész volt. De hogy milyen jó ez a történet... Imádom.
Köszönöm a fantasztikus fordítást.
Gyógyír volt sajgó kezemre :) eehh mikor lesz már megint kedd? XD
Ismét köszi, ismét nem írok semmi értelmeset és ismét várom a keddet. :)

.

Hát, azt hiszem, hogy nem kellett volna vacsizni olvasás közben... A fél kajám megmaradt, mert a Perselus meggyógyítja Harryt jelenet után már semmi sem ment le a torkomon. Hiába, vizuális típus vagyok... De ebből látszik, hogy mennyire jól meg van írva a történet, mert olvasás közben hatással van az emberre. :D Egyébként, még mindig nagyon tetszik. :) Perselus ezen tette tényleg mindent elárul az érzéseiről. Kíváncsi leszek, hogy milyen lesz a következő találkozásuk ezek után. :) Nagyon ügyesen fordítasz, ezer hála érte! :)
Én azért gondoltam valami hasonló megoldásra. Megtenni nem mondom, hogy sikerült volna, bármennyire is eltökélt griffendéles vagyok a környezetem szerint.
Ja, meg vámpír se vagyok. Még.
Meg sajna jövőhét kedd sincs. Még.
És mivel MUSZÁLY volt olvasnom, a házidolgozatom sincs kész. Még.
De ez már az én bajom. :D

Kösz a fejezetet, és pussz
Imádom ezt a történetet!!! Harry már megint túlélte. Ugyan nehezen tudnám elképzelni azt a címet, hogy:
'At least Harry Potter died (thank God!)'

Jöjjön már el a kedd...
Szia Tothem!

Nem semmi ötlete volt Perselusnak, hogy Harryt megmentse. Gondolom úgy gondolta, hogy inkább ő halljon meg, mint Harry, ha így alakulna. De szerencsére Perselusnak semmi baja a méregtől, és Harry is felépül. Kíváncsian várom a folytatást! Pusz.
TGIT!:D
uh...most a teljes ledöbbenés állapotába kerültem, persze jó értelemben:D annyira ugrott az előző rész végéhez képest, hogy azt hittem, hogy átugrottam egy fejezetet, és vagy kétszer is visszanéztem, mire meggyőződtem, hogy a 7-es után a 8-as jön:D borzongató volt ez a fejezet...ahogy elképzeltem...
köszi, hogy fáradozol vele!:)
Legközelebb jobban figyelek, és a hátralépett egy szó lesz:)))
Összenövesztettem.
Hú hát elég durva volt a "műtét".
De nagyon rendes Perselus, hogy megmentette Harryt.
:-)
Teljes 180°-os fordulat :D ...hát erre se számítottam, érdekesen alakulnak a dolgok. De a lényeg, hogy Harry túlélte, és Perselusnak se lett semmi baja *lekopogja*. Alig várom a következő keddet. ^^ Addig meg, hogy valahogy kibírjam újraolvasgatom az eddigi fejezeteket. :) Köszönjük a remek fordítást!
Hat nem semmi volt ez a fejezet. Az, hogy a proff rizikozik, hogy talan elkapjak mert vampir, megis bemegy a korhazba, azutan meg megmenti Harry eletet, meghozza ugy, hogy nem biztos benne, hogy o tuleli,(raadasul meg abban sem biztos, hogy Harry utana hogyan reagal- ez azert mar sejtet vmit:)) mert ugye nem azert csinalta az egeszet mert 'tartozik ennyivel Potternek'? Kivancsi vagyok hogyan alakul ezutan a talalkozasuk penteken( vagy kedden?:))) Koszi az ujabb reszt is.
Húh, már az elejét olvasva is sejtettem, h vmi hasonló gyógymódot talált ki Harry-nek Perselus. Köszi az új fejit! :)
nagyon megható volt, köszönöm a remek fordítást, azért kíváncsi vagyok mit akart Harry mondani... (ötleteim vannak:))
De jó volt! Izgalmas, érdekes, és végül szép... Csak azt nem tudom, hogyan fogják kimagyarázni. Szóval bár megkönnyebbültem, hogy Harry megúszta, azért kicsit aggódom, nehogy Perselus lebukjon valahogy...

Köszi, szépen, ez igazán jól esett!

nyaúúú ,))

köszönöm ,)
*törölgeti-a-szemét* Ez gyönyörű volt. Perselus annyira édes, és nem tudom miért, de annyira sejtettem, hogy mit fog tenni. És valahogy azt is tudtam, hogy fogalma sem volt róla, használ-e majd a "gyógymód". Ez az ember szereti Harryt, csak arra vagyok kíváncsi, mikor vallja be neki végre. Biztos vagyok benne, hogy ő is tisztában volt azokkal a dolgokka, amik Harry fején átcikáztak a veszélyekről, hogy idejött meglátogatni őt és ő mégis megtette. Ah... várom a pénteket :) vagyis a keddet :) És köszi!
Köszönöm az újabb fantasztikus fordítást. Nagyon-nagyon várom már a folytatást, minden sorát élvezet olvasni :)
huh
Ez az első reakció. Hihetetlen, hogy ez a történet milyen mértékben képes lekötni. Olvasása közben egyszer nem éreztem, hogy unalmas lenne és erre a részre kifejezetten jellemző. Nagyon élvezem ezt a sztorit.
Hát igen, arra én is kíváncsi lennék, hogy hogyan fogják kimagyarázni ezt a hirtelen gyógyulást...

gratula

Szia!
Nagyon jó volt ez a fejezet. Piton megoldása kissé meglepő, de lehetett sejteni. Tetszik. Gratula. Jó volt a fordítás. :)