?

Log in

No account? Create an account
Noktürn

Noktürn 3. - 2. rész

Mivel megígértem, hogy kedden felteszem a következő részt, és már negyed órája kedd van...

A mű eredeti címe: Nocturne

Írta: tiranog

Fordította: tothem

Korhatár: 18+ (kéretik komolyan venni, nagyon)

Figyelmeztetés: slash; durva, erőszakos jelenetek; grafikusan ábrázolt és bizarr szexuális jelenetek; naturalisztikusan ábrázolt betegségek és halálesetek.

A mű slash, tehát azonos nemű szereplők kapcsolatáról szól. Amennyiben ez a téma számodra sértő vagy visszataszító, kérlek, ne olvass tovább.

Nyilatkozat: A Harry Potter univerzummal kapcsolatos minden jog J.K. Rowling és a vele szerződésben álló különböző kiadók és filmstúdiók tulajdona. Nekünk semmiféle anyagi hasznunk nem származik belőle.

Tartalom: Harry Potter auror munkája közben megdöbbentő titkot tud meg hajdani bájitaltan tanáráról.

Az eredeti írás megtalálható a szerző honlapján a http://tiranog.southroad.com/ oldalon.

Előző rész

Harry próbálta figyelmen kívül hagyni, milyen erővel szorította Piton a szék karfáját. Sárgafoltos, hosszú ujjai szinte saskarmoknak látszottak. Kényelmetlenül emlékezett vissza a lényre, amelyikkel hétfőn küzdött: egy teremtmény, ugyanazzal a nyomorúsággal, mint Piton.

Visszaemlékezve Piton korábbi vallomására, csodálta a férfi akaraterejét, amiért ott ül, érzi a vére szagát, mégis visszatartja magát a támadástól.

Potter, ha egyszerűen azért jött, hogy szájtátva bámuljon rám, én meglennék nézőközönség nélkül is – figyelmeztette Piton.

Sajnálom – fogta vissza magát. – Tudom, milyen nehéz lehet magának.

Maga nem tud semmit! – vicsorgott Piton, szokásos durva modorában.

Akkor magyarázza meg! – vágott vissza Harry.

Hét hosszú évig próbáltam pontosan azt tenni, megmagyarázni magának dolgokat, és szánalmasan felsültem.

Professzor…

Nos, mit akar tudni? Már biztosítottam, hogy nem vagyok veszélyes, hogy nem vadászom a túlélésért. Mi többet mondhatnék?

Talán… hogyan történt ez magával? – kérdezte tétovázva. – Ha nem túl személyes.

Piton horkantott. – Mit gondol, hogy történt? Egy vámpír megharapta a nyakamat, rábírt, hogy igyak a véréből, és… három nap múlva tértem magamhoz… átváltozva.

Tehát megtámadta magát? – kérdezte, mert képtelen volt magában tartani a kérdést.

Hosszú csend után Piton halkan mondta: – Nem. Az feloldozna engem a felelősség alól. Elcsábított, talán az volna a legjobb szó. Nem alkalmazott fizikai erőszakot. A saját gyengeségem által én átkoztam meg önmagam ezzel a sorssal.

Az éppolyan… megbocsáthatatlan – mondta Harry. Meglepődött Piton szenvedélyességétől.

A következmények megbocsáthatatlanok. Ostoba voltam, és azóta az életem minden napján megfizettem az ostobaságomért.

Fiatalabb korában Harry sosem hallotta, hogy Piton önmagát hibáztatja valamiért. Emiatt több jóindulatot érzett hajdani nemezise felé, olyannyira, hogy szelíd hangon megkérdezte: – Mennyi idős volt?

Egy éve végeztem a Roxfortban. Tizennyolc, azt hiszem. Épp elkezdtem az egyetemet.

Hogyan találkozott a vámpírral?

Piton a szemébe nézett, és tompa hangon kérdezte: – Tényleg hallani akarod?

Igen – mondta Harry, a gyomra remegett egy kicsit a vesébe látó tekintet súlya alatt.

Miért?

Feltételezte, hogy jogos a kérdés. Amit tudni kívánt, nem kétséges, hogy nagyon személyes témájú, és igazából semmi köze a mások biztonságáért való aggodalmához. – Én… próbálom megérteni. Ez megingatja a magáról alkotott minden meggyőződésemet.

Ebben nincs sok megérteni való. Semmivel sem voltam… előnyösebb megjelenésű tizennyolc évesen, mint most vagyok. Ráadásul, teljesen tapasztalatlan voltam. A… vámpír, aki átváltoztatott, kétségkívül a legvonzóbb férfi volt, akit valaha láttam. Esélyem se volt, hogy ellenálljak neki.

Harry nem tudta megállni, de erre összerezzent. Egyáltalán nem tudta elképzelni ezt a visszafogott, magának való embert szexuális szituációban, nem is szólva arról, hogy elég könnyelmű lenne, hogy a pillanat hevében igyon valakinek a véréből.

Piton élesen, humortalanul felnevetett. – Egy másik illúzió tört darabokra, Potter? Megsértettem az érzékenységét ezzel az újabb természetellenes aberrációval?

Nem tudtam, hogy ön… a férfiakat preferálja, uram – válaszolta. Nem értette, miért kezdett el a szíve hevesebben dobogni a ténytől, hogy Piton olyan, mint ő. Mély lélegzetet vett, és megpróbált lazítani.

Négy nappal ezelőttig nem tudta, hogy egy vagyok az élőhalottak közül. Nem tudott semmit sem rólam.

Azt kezdem észrevenni – ismerte el szelíden. – És csak egy megjegyzés: nem sértette meg az érzékenységemet. Az kissé álszent lett volna tőlem.

Nem tudta, miért mondta ezt Pitonnak. A saját beállítottsága aligha tartozik ahhoz a témához, amiért jött. Francba, az egyáltalán nem ide tartozik.

A preferenciák csak akkor fontosak, ha azok hatása alatt cselekszel. Elég őszinte volt, hogy felismerje: a maga módján ugyanolyan zárkózott, és ugyanolyan érzelmileg rokkant, mint Piton. Egyszerűen jobban leplezte.

Értem. – Piton szemöldöke sokatmondóan felemelkedett.

Harry nem akarta, hogy a beszélgetés saját nemlétező szerelmi életének szánalmas állapota irányába terelődjön, ezért megkérdezte: – Mi történt a vámpírral, aki… átváltoztatta magát?

Piton vállat vont. – Sose láttam azután. Elvesztettem a szüzességemet és a halhatatlan lelkem egy vadidegentől, akivel Malfoy egyik halloween-i estélyén találkoztam. Három nappal később egyedül ébredtem fel egy elhagyott ház alagsorában, ahol… elrejtőztünk.

Elrejtőztünk”, nem „lefeküdtünk”. Észrevette, hogy a célzása után Piton milyen elővigyázatosan fogalmazott. Régi tanára módfelett kellemetlenné tehetné számára ezt az interjút, ha szándékosan nyers lenne. Noha úgy tűnt, Piton egészen lelkiismeretesen megmarad a tényeknél, az is látszott, hogy megpróbálja elfogadható módon előadni a történetét. Nem tudta megállni, de csodálta ezért az önuralomért. Aurorként töltött évei megmutatták, milyen gyakran próbálják az emberek manipulálni a kihallgatásukat, hogyan küzdenek a szimpátia elnyeréséért, mialatt elmondják a sztorijukat. Piton üdítően diszkrét volt.

Nézze, én nem tudok valami sokat a vámpírizmusról, de az átkozottul világos, hogy maga nem veszítette el a lelkét – jelentette ki. – Ha így lenne, nem éheztetné magát, ahogy teszi, és nem törődne vele, hogy szégyenbe hozza-e az iskolát.

Piton láthatóan megdöbbent a szavaitól. Végül egészen zavarban jött. – Kedves, hogy ezt mondja.

Ez az igazság – hárította el Harry, aztán folytatta a korábbi irányban a kérdezgetést. – Amikor felébredt, tudta mi történt magával?

Piton megrázta a fejét. – Először nem. Azt hittem, hogy elkábítottak. Az érzékeim félelmetesnek hatottak. Mikor felébredtem, még a patkányok szívverését is hallottam abban az elhanyagolt épületben. Éreztem a vérük szagát, a por ízét a levegőben.

Biztosan halálra rémült – jegyezte meg Harry gondolkodás nélkül.

Piton meglepettnek tűnt a szavaitól. Egy pillanat múlva bólintott. – Igen, de… felpezsdítő is volt. Még sosem éreztem magam annyira élettel telinek, vagy olyan erősnek. Egészen mámorító volt, amíg az éhség rám nem tört, és akkor megértettem mit tettek velem.

Mit…

Nem volt szükséges feltennie azt a kínos kérdést, Piton megkímélte tőle. – Mikor elhagytam azt a házat, már nem lehetett hallani a rágcsáló populáció szívdobbanásait.

Azelőtt undorodott volna egy efféle bejelentéstől, de már sokat látott abban a tizenkét évben, mióta aurorként szolgált. A Zsebpiszok-köz bennszülöttei sokkal rosszabb dolgokat ettek, mint a patkányok.

De nem élhetett kizárólag rágcsálóvéren – mondta Harry, bár inkább kérdésnek szánta.

Nem sokáig. Az ő vérük nem tartalmazza a megfelelő tápanyagokat. Egy vámpír, aki csak rágcsálóvérrel táplálkozik, egy idő után megtébolyodik. Egyre éhesebb lesz, míg az ítélőképessége és az önuralma hanyatlik. Ez a katasztrófa receptje.

Mit csinált miután elhagyta azt az üres házat?

Én… gyanítom, elvesztettem az eszem egy időre. Dühömben és rémületemben vigasztalhatatlan voltam. Szerencsére, annyira azért eléggé józan maradtam, hogy visszafogjam magam, nehogy veszélyforrássá váljak a társadalom számára. Belevetettem magam a bájitaltanulmányaimba, kétségbeesetten kutattam valamiféle gyógymód után. Az is akkor történt, amíg Oxfordban voltam, hogy elkezdtem kurvákat venni, ittam a vérükből, majd töröltem az emlékeiket, hogy életben maradjak. Nem foglalkoztam magammal vagy a jövőmmel, mert nem hittem benne, hogy van jövőm. Egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtem a kétségbeesésbe, amíg…

Dumbledore professzorhoz fordult segítségért? – találgatta Harry.

Piton kiegyenesedett egy kicsit a székében, és elfordította a tekintetét. – Bárcsak annyira bölcs lettem volna. Nem, Lucius Malfoyjal akadtam össze. Voldemort számára verbuvált. Azt hiszem, hogy annak a siralmas történetnek a többi részét már ismeri.

Harry bólintott. – Voldemort és Malfoy tudták, hogy mi lett magából?

Piton tagadólag megrázta a fejét. – Megtartottam magamnak a titkomat. Talán ez az egyetlen okos döntés, amit azokban az években hoztam.

Mi történt azután?

Piton lágy hangon folytatta. – Ez majdnem egy évvel azelőtt történt, hogy megjött a józan eszem, és felismertem, mi válhat belőlem, ha Voldemort soraiban maradok. Arra az időre már megkaptam a jegyet. Nem hittem, hogy létezik bárki, aki segítene nekem, kétszeresen is átkozottnak, ami voltam: vámpír és halálfaló. – Ahogy beszélt, megváltozott hangja, egyre elevenebb lett. Harrynek az az érzése támadt, hogy Piton el akarta mondani a történetét. Nem arról volt szó, hogy nincs senki, akivel megoszthatná. Csak kellett egy katartikus tényező, hogy végül képes legyen beszélni valakinek azokról a szörnyű dolgokról, amik vele történtek. – Kétségbeesésemben Albushoz fordultam. Leginkább abban bíztam, hogy ő maga… foglalkozna velem. Nem akartam az Azkabanban éhen halni, sem azt, hogy a Minisztérium oldja meg a problémám. Csak ezt a két sorsot tudtam elképzelni, mindazok után, amiket tettem. Albus egy harmadik alternatívát ajánlott nekem, egy olyat, amely magában rejtette a remény és a jóvátétel ígéretét. Ő sosem engedte, hogy szörnyetegként tekintsek magamra, vagy hogy úgy bánjanak velem. Ő… rendkívüli ember volt.

Azt kívánom, bár jobban ismertem volna. – Hermione és Ron elvesztése a Voldemorttal vívott végső csatában, minden mást elhomályosított, még Albus Dumbledore halálát is.

Piton bólintott. Ahogy a tekintetük találkozott, egy pillanatnyi tökéletes, bensőséges kapcsolat ébredt közöttük: közös veszteségeik.

Ez a váratlan közelség legalább annyira sokkolta, mint mikor hétfőn megtudta Piton titkát.

Van egy dolog, ami azóta zavar, amióta ezt megtudtam magáról – mondta Harry, hogy végre utat adjon haragjának.

Piton rosszindulatúan megjegyezte: – Magát csak egy dolog zavarja?

Nos, egy dolog különösen. Harmadéves koromban, maga az egész iskola előtt leleplezte Remus Lupin vérfarkasságát, ezzel lerombolta az esélyeit, hogy állast találjon a varázsvilágban.

Így igaz – válaszolta Piton olyan hangon, amit más ember arra használna, hogy közölje, kiengedi a kutyát.

Nem találja ezt egy kissé álszentnek? – érdeklődött Harry, miközben igyekezett visszafogni az indulatát. Sosem viselték jól a vitáikat, és Harry elég józan volt, hogy rájöjjön, dühöngeni egy éhező vámpírral valószínűleg nem a legbölcsebb stratégia. – Úgy értem, mindkettőjüknek hasonló titkai voltak, amely ha kitudódik magának a vesztét okozhatta volna, maga mégis elárulta az övét.

Ez nem olyas valami, amit elvárnék egy griffendélestől, hogy megértsen.

Én tényleg próbálom visszatartani az indulataimat. Az ilyen beszólások nem segítenek –közölte feszült hangon. – Hogy tehette ezt vele, mikor maga pontosan ugyanolyan helyzetben volt?

Pont azért tettem, mert ugyanolyan helyzetben voltam.

Mit akar ez jelenteni?

Ez azt jelenti, hogy ő elfelejtette bevenni azt a bájitalt, ami lehetővé tette számára a biztonságos érintkezést a társadalommal. Ő megengedte magának, hogy halálos veszéllyé váljon, pedig ahhoz, hogy megelőzze, ami történt csupán annyit kellett tennie, hogy megigyon egy gyógyitalt, amelyet már birtokolt – mondta Piton.

Egy ízben felejtette el – ellenkezett hevesen Harry. – Egy éjszakán, amikor rájött, hogy a legjobb barátja ártatlan a többi legközelebbi barátjának meggyilkolásában. Szélsőségesek voltak a körülmények. Remus jóhiszeműen hibázott. Bárkivel megeshetett volna.

Az olyan emberek, mint az ön Lupin barátja meg én, nem engedhetünk meg magunknak hibákat. Ha mi hibázunk, ártatlanok halnak meg. – Piton hangja vágott, akár a penge. – Ha Black nincs ott azon az éjszakán, ön és a barátai áldozatul estek volna Lupin hibájának.

Tehát azt mondja, hogy az egyetlen oka annak amit tett az volt, hogy megvédjen minket? Hogy magának egyáltalán nem okozott személyes kielégülést, hogy tönkretehette őt? – provokálta Harry, mert tisztában volt vele, Piton milyen aljas tud lenni.

Bevallom, leltem némi perverz örömöt abban, amit tettem. De nem fogok elnézést kérni. Lupin saját maga bizonyította, hogy egy megbízhatatlan veszélyforrás, és akár tetszik önnek, akár nem, nem rejtőzhetett többé egy iskolában, ártatlan gyerekek között. – Piton a szemébe nézett, mielőtt hozzátette: – Az, hogy lelepleztem nem járt személyes kockázat nélkül. Ő épp olyan könnyedén felfedhette volna az én titkomat, ha revánsot akar.

Remus tudta, hogy maga micsoda? – kérdezte döbbenten.

Az ő érzékei ugyanolyan élesek voltak, mint az enyémek. Jóllehet, sosem vitattuk meg, tudnia kellett – felelte Piton.

Akkor miért nem mondta el? – tűnődött hangosan Harry. Lényének egy része még mindig eléggé gyerekes volt, hogy azt kívánja, bárcsak Remus elárulta volna. Talán Piton akkor nem lenne olyan átkozottul álszent. Persze, ha Remus visszaél a helyzettel, az Pitonnak nemcsak az állásába, hanem az életébe került volna.

Lupin és én megpróbáltuk megtenni, ami csak nagyon keveseknek sikerül a mi fajtánkból: láthatatlanul beleolvadni a normális társadalomba. Éltük az életünket, tudva, hogy a puszta jelenlétünk veszélyezteti azokat, akik körülöttünk vannak… azokat, akiket lehet, hogy drágának tartunk. Tudatosan döntöttünk úgy, mindent megteszünk annak érdekében, hogy még véletlenül se bánthassuk azokat az embereket, akik velünk élnek; nem számít, mibe kerül nekünk. A saját aurorainknak és a saját börtönőreinknek kell lennünk, amikor szükséges. Lupin tudta, hogy elbukott; hogy elárulta Albus bizalmát, és veszélyeztette minden egyes diákját. Nem vagyok biztos benne, de feltételezem, azért nem árulta el a titkomat, mert tudta, hogy igazam volt.

Amit maga tett vele, még mindig nem tűnik helyénvalónak – erősködött Harry.

Maga a Lupinnal való együttérzés miatt csinál ebből ekkora ügyet. Elismerem, hogy a körülmények, amelyek miatt elmulasztotta bevenni a bájitalát hihetetlenül stresszesek voltak, csakhogy épp háborúban álltunk egy bizonyos Sötét Nagyúrral. A körülmények nem abba az irányba haladtak, hogy kevésbé legyenek megterhelőek, inkább arra, hogy sokkal megterhelőbbek legyenek. Mi lett volna a helyes eljárás tőlem? Csendben maradni és reménykedni, hogy amikor következő alkalommal, teliholdkor nyomasztó élményei lesznek, az a szerencsétlen diák, akire véletlenül ráakad, valahogy majd sértetlenül megússza egy vérfarkas támadását? Van róla bármi elképzelése, hogy ön és a barátai milyen közel jutottak hozzá, hogy elveszítsék az emberi mivoltukat, ha nem éppen az életüket?

Ott voltam. Tudom milyen… veszélyes volt az az éjszaka – vágott vissza Harry.

Ez esetben lehetne önhöz egy kérdésem? – kérdezte Piton különös formalitással.

Fogcsikorgatva bólintott. Tudta, nem fog tetszeni, akármi jön is.

Most felnőtt és auror. Ezrek élete felett vállal a felelősséget nap mint nap. Vajon, ha tanár lenne ebben az iskolában, felelős a gyerekek biztonságáért, akarná-e, hogy egy vérfarkas, aki – mindegy milyen okból – elfelejtette bevenni a farkasölőfű-főzetét, itt tanítson? Vajon, ha a helyemben lett volna, hallgatott volna? – azzal a tudattal, hogy a következő alkalommal, amikor a kollégájának nehéz napja van, azt néhány a diákja lehet, hogy nem éli túl?

Harry már nyitotta a száját, hogy megvédje Remust, és határozottan kijelentse, hogy ő hallgatott volna, mert ez sosem történt volna meg újra, de… most auror volt. Az egyetlen dolog, amelyre tizenkét évnyi rendőrködés a varázsvilágban megtanította, hogyha valaki egyszer már megszegte a törvényt nagy a valószínűsége, hogy a jövőben újra megteszi. Piton ugyanazon okból, és ugyanazon a merev módon nézett Remus botlására, ahogy az aurorokat képezték, hogyan tekintsenek munkájuk alanyaira. Akármennyire el akarta vetni Piton aggodalmait, nem tudta, mert a tévedésének a Roxfort diákjai fizették volna meg az árát.

Nos, mit tett volna a helyemben? – sürgette Piton, mintha kiszimatolta volna Harry bizonytalanságát, és talán tényleg így is tett.

Nem tudom – mondta végül. – Úgy értem, én adtam volna Remusnak még egy esélyt, de…

Egy gyerek lehet, hogy meghal, ha hibázott – fejezte be Piton egy jelentőségteljes pillantással.

Igen – vallotta be vonakodva. Pitonra nézve láthatta, hogy komolyan diákjainak biztonsága aggaszthatta abban a rettenetes helyzetben.

Nem tagadom, hogy nem okozott személyes kielégülést, amit tettem, de szükséges volt.

Ez még nem jelenti azt, hogy ettől jobban tetszik a megoldása – mondta Harry.

Nem, nem jelenti azt. És felteszem, most van egy tökéletes lehetősége, hogy megbosszulhassa Lupint, és mind a múltbéli kicsinyes csatározásainkat. – Piton egyenesen a szemébe nézett.

Szó sincs bosszúról! – csattant fel Harry.

Bámult Pitonra, és felnőtthöz méltóan próbálta megtartani a megfontoltságát. Mindazok a szörnyű dolgok, amiket bájitalmesteréről gondolt, továbbra is igaznak tűntek. Piton két leguralkodóbb jellemvonása még mindig a szarkazmusa és a rosszindulata volt. Mindent egybevetve, egész valószínű, hogy Piton volt a legkevésbé rokonszenves ember, akivel valaha találkozott.

Ez ugyanannyira bosszantotta, mint bevallani, hogy Piton volt az egyik legbátrabb és legtisztességesebb is, akivel találkozott. Piton itt ült halálra éhezve, és közben a diákjai biztonságáról szónokolt. Ez rendkívüli önfegyelmet kívánt. Harry hétfő éjjel abban a sötét sikátorban látta mivé tud változtatni egy embert a vámpírizmus. Piton szinte szöges ellentéte volt annak a dühöngő szörnyetegnek. Tudta, hogy ami megkülönböztette kettőjüket a jellemük és a választásuk volt.

Hajdani professzorát egy olyan kilátástalan helyzetbe taszították, amely a legtöbb embertől hosszú idővel ezelőtt elkövetelte volna az épelméjűségét és erkölcsi tartását. És mégis, harminc évvel azután, hogy megfertőződött, Perselus Piton még mindig tartotta magát, ép elmével és viszonylag állhatatosan. Harry nem tudta megállni, de csodálta ezt a férfit a bátorságáért és a méltóságáért.

Piton különös keveréke volt látszólag ellentétes jellemvonásoknak: kegyetlenség és becsület, kicsinyesség és méltóság, nem éppen vonzó külső és erkölcsi tökély. Harry tudta, hogy fiatalabb korában sosem lett volna képes mást látni ebből a kellemetlen emberből, mint a hibáit. De ma este olyannak látta Piton professzor összetett egyéniségét, amilyen valójában volt. Eszébe ötlött, hogy most először látta azt a Perselus Pitont, akit Albus Dumbledore ismert és bizalomra méltónak tartott.

Ahogy a csend nyúlt, Piton végül megkérdezte: – Volt még valami más, amit tudni akart?

Én, ö, dolgoztam már néhány vámpírral a munkám során. Az összes tankönyvünk azt mondta, hogy egy személy nem öregszik tovább mihelyt… vámpírrá vált. Néhányan a vámpírok közül, akikkel kapcsolatba kerültem, több száz évesek voltak, mikor találkoztam velük meglehetősen rémültnek látszottak, de csak nagyjából harminc évesnek. Ha nem bánja, hogy így mondom, uram, maga mindig a korának megfelelően nézett ki. Miért van ez?

Egy vámpír akkor tűnik úgy, mintha nem öregedne, ha rendszeresen emberi vérrel táplálkozik. Rendszeresen, úgymint naponta egyszer. Valójában folyamatosan öregszünk, csak sokkal lassabb ütemben. A kutatás kimutatta, hogy ha rendszeresen táplálkozunk, talán egy évvel gyarapodik az életünk száz évenként. Én a táplálkozásomat a túléléshez szükséges abszolút minimumra korlátoztam: egyszer minden második héten. Ha gyakrabban táplálkoznék, a külső megjelenésem egészen drámaian megváltozna.

Ó – ámult Harry. – Minél többet megtanít róla, a vámpírizmus annál furcsábbnak tűnik. Olyan kevés ebből, aminek a legcsekélyebb értelme van.

Van egy teória, amely szerint a vámpírizmus azért nem logikus, mert varázslat útján jött létre, nem pedig természetes úton – magyarázta Piton.

Miért használt volna bárki mágiát, hogy vámpírt csináljon magából? – kérdezte Harry.

Természetesen, senki sem alkotta volna meg szándékosan a vámpírizmust. Még átoknak sem praktikus.

Akkor hogyan… ?

A sötét szemek úgy néztek rá, mintha teljes mértékben olyan értetlen lenne, ahogy Piton mindig is vádolta. – Gyanítom, hogy néhány idióta több erővel, mint ésszel, megkísérelte halhatatlanná tenni magát, és a bűbáj félresikerült. Talán valaki a múltban, aki olyan erős volt mint ön vagy Voldemort, megpróbálta átalakítani a teste struktúráját, hogy örök életet nyerjen, és lehet, hogy véletlenül hozta létre ezt az állapotot. Idestova harminc éve tanulmányozom a vámpírizmus sajátosságait, és messze több közös vonása van egy mágikus balesettel, mint egy természetes állapottal.

Mint a lycanthropia – mondta Harry.

Aligha – helyesbített Piton. – A lycanthropia összhangban van a természettel. Az egy vírusos fertőzés, amely a testnedvek cseréjével adódik át egy farkas alakban lévő vérfarkasról. A lycanthropiának nincsenek olyan tudományosan megmagyarázhatatlan mellékhatásai, amilyenek a vámpírizmusnak, mint például a tükörképünk hiánya.

Ó. – Harry még sosem folytatott ilyen hosszan teoretikus eszmecserét. A veszteség szaggató fájdalommal marta, ahogy visszaemlékezett, hogy ez a fajta elméletgyártás mindig Hermione erőssége volt. Visszatérve a megbeszélés gyakorlati részéhez, megkérdezte: – Tehát, mit fog csinálni most, hogy nem tud Londonban táplálékhoz jutni? – Próbálta úgy irányítani a hangját, hogy a kérdése ne tárgyilagosnak, inkább kíváncsinak hangozzon. – A hopp-hálózattal Aberdeenbe, vagy Liverpoolba megy?

A Próféta azt írta, hogy a hopp-hálózatot is felszerelték azokkal a vámpírdetektorokkal. –Piton tökéletesen uralta az arcvonásait, de a hangja elárulta aggodalmát.

Az a hír csak a Próféta próbálkozása volt, hogy lecsillapítsa a pánikba esett londoniakat. Tudja maga milyen sokba kerülne felszerelni azokat a detektorokat az egész hálózaton?

Akkor az még mindig biztonságos? – kérdezte Piton.

Igen. – Harry nézte a vele szemközt ülő, sötétbe öltözött, csúnya férfit. Piton színe olyannyira rettenetes volt, hogy nem egyszerűen vámpírnak, hanem sokkal inkább zombinak, vagy más éjjel vadászó, egészségre ártalmas lénynek nézett ki.

Ennek így nem lesz jó vége. Lehet, hogy a jelenlegi vámpír-pánik csökkent az elmúlt négy – hulla-mentes – éjszaka alatt, de az idegesség még mindig átjárta Britanniát. Olvasta az aurori jelentéseket minden városból. Több vámpír-riasztás volt a múlt héten, mint tavaly egész évben. Ha Piton ilyen kinézettel kimenne, hogy társaságot és vért vásároljon magának, feljelentenék még mielőtt kilépne az épületből, ahová a hopp-pal érkezik.

De? – A zavara kellett, hogy látszódjon, mert Piton, szokásos hirtelen temperamentumával, felcsattant. – Hogy hogyan tudja ellátni a feladatait ilyen nyílt ábrázattal, az tökéletes misztérium. Mi van még, amit nem mondott?

Pillanatnyilag nem az én ábrázatom a probléma. Látta már, hogy néz ki? – kérdezte.

A szürke bőrrel fedett arc kőtömb keménységűre szilárdult. – Nem, több mint harminc éve. Szellemes próbál lenni?

Ó, elfelejtettem. Sajnálom – kért gyorsan bocsánatot. Viszont ez a tény sok mindent érthetővé tett Piton megjelenéséből.

Mire célzott?

Őszintén? – ugratta Harry, miközben az agya száguldva keresett valami udvarias kifejezést a mondandójához. Piton bólintására vonakodva magyarázta. – A bőrszíne hátborzongató. Nem csak betegnek látszik, uram. Maga… természetellenesen néz ki. Ha én volnék őrjáratban, abban a minutumban kiszúrnám, amint megláttam, és amilyen rémült mindenki az utóbbi két hét…

Értem, öné a pont.

Esetleg egy káprázat tudna…

Amikor a szervezetem ennyire labilis, azok nem működnek, sem a százfűléfőzet.

A rágcsálóvér visszahozna némi színt? – kérdezte határozatlanul, óvakodva, nehogy megbántsa.

Úgy tűnt, Piton túlságosan belemerült az aggodalomba, hogy a finnyáskodás társadalmi konvekciói miatt aggódjon. Tagadólag megrázta a fejét. – Már elfogyasztottam annyi állati vért, amennyit csak mertem.

Beszélt azokról a bájitalokról, amiket használni szokott, azok segíthetnének.

Az ébenfekete tekintet összekapcsolódott az övével. Ki tudta olvasni a fájdalmat és a gyötrődést a feneketlen fekete mélységből, ahogy Piton kelletlenül válaszolta: – Már túlhaladtam azt a megengedett határt, amennyit a testem a tápláló és erősítő bájitalokból be tud fogadni. Ott jön az a pont, amikor többé már nincs más választási lehetőségem, és egyszerűen muszáj táplálkoznom. Szerencsétlenségemre, ezen a ponton két nappal ezelőtt túljutottam.

Tehát maga két napja éhezik – állapította meg Harry, legalább annyira magának, mint Pitonnak.

A férfi ingerült kimértséggel válaszolt. – Én harminc éve éhezem. Két napja krízisben vagyok.

Kibírta már valaha ilyen hosszan… – Harry megfelelő szóért kutatott, aztán megoldotta – …élelem nélkül?

Piton nemet intett a fejével. – Két hét volt eddig a leghosszabb várakozási idő, amit még kényelmesnek éreztem. Jövő hétfőn lesz három hete, hogy utoljára ettem.

Az nem jó – állapította meg a rohadtul nyilvánvaló tényt. – Nem bírhatja így a végtelenségig. Előbb vagy utóbb…

Nem fogok tenni semmit, ami megsértené Minerva belém vetett bizalmát, vagy szégyent hozna az iskolára – vágta el Piton penge éles hangon. – Így vagy úgy, meg fogok birkózni a problémával, vadászat nélkül.

Természetesen létezett megoldás a professzor problémájára. Épp, ahogy a társalgás folyt közöttük, úgy folyt keresztül a saját vénáin. Harry meghökkent, mikor felfogta. Hogy ez a gondolat csak most ötlött fel benne, testamentuma volt mindkettőnek: a korábbi ellenséges kapcsolatuknak, továbbá Piton véleményének a felfogóképességéről. Akár így, akár úgy, megdöbbent, hogy ez a megoldás előbb nem jutott eszébe.

Persze most, hogy megtörtént, nem tudta, vajon hogyan kéne megtennie ezt a fajta felajánlást. Látta mit tud művelni egy éhes vámpír egy emberrel. Nem akarta szárazra kivéreztetve végezni, mint szegény Ellie. Ezen túlmenően, ott volt még az a kínos tény is, hogy életének nagyobbik részében irtózott ettől az embertől.

De valóban számít ebből bármi is, amikor valakire éhhalál vár? A saját félelme és ellenszenve értékesebb, mint Piton élete? Hogy lehet ilyen kicsinyes és gyenge?

Ami azt illeti, a saját húzódozása nem az egyetlen probléma volt, amely az elképzelés útjába állhatott – eszmélt rá Harry.

Még ha olyan lassú felfogású is, amilyennek Piton hitte, elég értelmes volt hozzá, hogy tudja, régi tanára nem lenne odáig az ötletért. Egyenes úton pokoli küzdelem lenne meggyőzni, hogy gondolja végig józan ésszel. Csakhogy egy halálra éhezett emberrel volt dolga. Előbb vagy utóbb, meg kell adnia magát a kényszerűségnek.

A gyomra remegett az egész gondolattól, hogy felajánlja a vérét egy vámpírnak, még ha ismerősnek is. Piton nem evett közel három hete. Még az ő vasfegyelmének is kellett, hogy legyen határa. Ha felajánlja a segítségét semmi garancia rá, hogy Piton nem vetné el az ötletet, sem pedig arra, hogy nem csapolná le szárazra.

De hajlandó lenne-e hagyni, hogy másvalaki viselje ezt a sorsot helyette? Valami szegény prostituált, akinek esélye sem lenne megküzdeni egy kiéhezett vámpírral? Ez a gondolat épp annyira volt ellenszenves, mint Piton táplálásának ötlete. De bármennyire is undorodott a vállalkozástól, az magában rejtett bizonyos költői igazságszolgáltatást, amely vonzotta Harry griffendéles lelkét. Ki lenne jobb, hogy vállalja a kockázatot, ha nem az auror, aki a vámpírt szabadon engedte? És minden álszerénység mellett, ki volna nála jobban felkészülve, hogy megoldja a helyzetet, ha a dolgok kicsúsznának a kezéből?

Ismerte a saját ereje mélységét és hatalmát. Nem szeretett túl sokat gondolni rá, de tény, hogy jelen pillanatban nem volt varázsló a világon, aki kiállhatott volna ellene.

Az egészségi állapota tökéletes. A vére megfelelő a feladathoz. Az ereje elegendő, hogy megvédje. Az egyetlen dolog, ami hiányzott, a bátorság. Pontosabban: volt valami teljességgel visszataszító Piton táplálásának ötletében. Isten tudja, a férfi eléggé taszító volt fizikailag, hogy megborzongjon már csak az elképzelésétől is, hogy megérinti, arról nem is szólva, hogy elég közel engedje magához, hogy Piton belemélyessze a fogait bármelyik testrészébe.

De ez a feladata. Végtére is ő az egyetlen, aki felelős ezért a problémáért, így az ő osztályrésze megoldani is.

Nagyon félt, de az akarata fölébe kerekedett félelmének. Sikerült találnia önmagában elegendő erőt, hogy elfogadja mi a leghelyesebb, amit tennie kell ebben a nehéz helyzetben. A személyes érzéseket félretéve, nem hagyhatta Pitont meghalni. Ez a lényeg. A többi majd kialakul.

Mélyet lélegzett. – Milyen megoldásra gondolt, ha nem kockáztathatja, hogy meglássák?

Mi van? – förmedt rá Piton.

Már bevallotta, hogy kimerített minden mesterséges eljárást. Mit szándékozik tenni? Leszól a roxmortsi bordélyházba, hogy küldjenek fel egy kurvát az iskolába a maga szolgálatára?

Ne legyen nevetséges – morogta Piton.

Van valaki itt az iskolában, aki már segített magának a múltban? – érdeklődött szelíden Harry. – Minerva…

Nem, mindkettőre vonatkozóan. Senki más nem tudja, és tőle nem kérhetem ilyesmit, azok után amennyi mindent már tett értem.

Ez csak egyetlen választást hagy magának.

Tudom, Potter. Nem kell túlragozni. Előkészítettem egy szobát a pince használaton kívüli részében. Mihelyt belépek, az ajtó lezáródik mögöttem és nem nyílik ki egy hónapig.

Úristen, Piton eltervezte, hogy megöli magát! Valószínűleg, adva a körülményeket, ez volt a legtiszteletreméltóbb eljárás, amit tehetett, de ez ellenkezett mindennel, amiben Harry hitt. Ezenfelül, nem számít mennyire nem szerették egymást, nem tudta elhinni, hogy Piton ennyire rosszindulatúnak gondolta, hogy örömét lelje egy ilyen a javaslatban.

Ez nem az az alternatíva, amit én sugalmaztam – ellenkezett gyorsan. – Nem azért mentettem meg a bőrét, hogy éhen haljon.

Akkor mit sugalmazott? Keressek fel egy mugli vérbankot? – kérdezte Piton szarkasztikusan.

Az működne? – Ezt a megoldást ugyan nem vette fontolóra, de elég könnyen meg lehetett valósítani.

Nem. A vérnek frissnek és testhőmérsékletűnek kell lennie.

Most vagy soha. Harry mély lélegzetet vett, és olyan nyugodtan mondta, ahogy csak tudta: – Az én vérem friss és testhőmérsékletű.

Ez a legkisebb mértékben sem vicces! – Piton pillantása csaknem felnyársalta Harryt.

Nem is annak szántam.

A leghatározottabban, nem – utasította vissza Piton.

Nézze, ez az egyetlen értelmes lehetőség. Ilyen kinézettel nem tud kimenni enni. Én itt vagyok, és felajánlom…

Nem teszem magam még jobban az adósává – erősködött Piton.

Akkor mit tesz helyette? Befalazza magát egy sírba lassan meghalni? Miféle logika ez? –érvelt Harry.

Ez nem a maga gondja.

De az én gondom! Én kárhoztattam magát erre a sorsra, amikor hétfőn közbeavatkoztam. Nem hagyhatom, hogy halálra éheztesse magát!

Miért érdekelné éppen magát? – provokálta Piton.

Azért, mert egész életemben ismertem!

Utált egész életében – javította ki a professzor.

Ó, az ég szerelmére! Gyerek voltam. Maga volt a legaljasabb tanárom. Most majdnem harminc éves vagyok. Nem fogom tétlenül hagyni, hogy valaki, akit ismerek elszenvedjen egy rettenetes halált, csak azért, mert az iskolában nem kedveltem – vitatkozott. – Maga nem akar meghalni, legalábbis nem így. Senki sem akarna végigmenni ezen az úton. Professzor, kérem! Hagyja, hogy segítsek!

Én nem leszek a szánalma célpontja. – A metsző tekintet, amely a szavakat kísérte, a legtöbb ember bátorságát elhervasztotta volna.

Harry ezzel a vészjósló tekintettel nézett szembe mindvégig a hét roxforti éve alatt. Épp annyira dühítette most is, mint akkor. – Szó sincs szánalomról, maga hülye segg. Ismerem, és nem hagyom, hogy megölje magát csak azért, mert zavarja a büszkeségét, hogy elfogadjon némi segítséget. Van magának egy árnyalatnyi fogalma róla, hogy a halála milyen hatással lesz azokra az emberekre, akik aggódnak magáért?

Piton horkantása volt az utolsó szalmaszál.

Figyeljen rám, maga önző szemétláda! Minerva McGalagonynak szüksége van magára. Maga jobban tudja, mint bárki, hogy manapság a bájitalmesterek milyen ritkaság számba mennek. Hova menjen, hogy találjon valakit a maga utódjának? És még ha sikerül is, nem gondolhatja, hogy az újonnan jött majd el akarja látni a Mardekár házvezetői feladatait is? Tetszik vagy sem, magára itt szükség van.

Tehát, arra céloz, hogy azért kellene életben maradnom, mert egy használható eszköz vagyok másoknak?

Bár én el nem tudom képzelni miért, de Minerva törődik magával. Betegre aggódja magát emiatt az egész ügy miatt. Tíz percet töltött azzal, hogy megígértesse velem, nem fogom bántani, mielőtt hagyott lejönni, hogy találkozzak magával – mondta Harry.

Piton egyik kezét elvette a szék karfájáról, és végigszántotta zsírosan lógó haját, amely a homlokába hullott. – Tudom, hogy… ő komolyan aggódik. Nem kellett volna lebecsülnöm.

Maga nem gondolkodik tisztán – próbálkozott Harry békítőleg. – Éhes és fájdalmai vannak. Én tudok segíteni ezen. Ha hagyja.

Piton lesütötte a szemét, egy pillanatig a táncoló lángokat bámulta, aztán visszafordult, hogy Harry szemébe nézzen. – Van bármi elképzelése arról, mit ajánlott fel? Ez nem valami hősies griffendéles kaland, amire most útnak indul. Arra hív meg, hogy azt a vért a vénájából igyam ki.

Harrynek elszorult a torka a rámeredő tekintet és az előtte álló realitás súlya alatt. – Tudom. Ennek ellenére meg akarom tenni. Nem akarom, hogy meghaljon. Nem, amikor tehetek valamit, hogy megakadályozzam.

Én… élni akarok – vallotta be Piton csendesen. Ez úgy hangzott, mintha épp a legnagyobb jellembeli fogyatékosságát ismerte volna be, az élet legalapvetőbb tétele helyett.

Harry reszketett ahogy felfogta, hogy a csata véget ért. Megnyerte a vitát úgy, ahogy tudta, hogy sikerülni fog. És most… már csak egy vámpír várt rá, hogy kiigya a vérét.

Folytatás...

Megjegyzés: A korhatáros fejezetek kizárólag bejelentkezett barátaim számára láthatóak. A barátkozás feltételeiről és folyamatáról itt olvashatsz.

Tags:

Comments

Page 1 of 2
<<[1] [2] >>
Tudtam, hogy felajánlja neki a vérét!!!! ÁÁÁÁÁ!
Nagyon izgalmas. Az egész párbeszéd végig nagyon jó volt. Piton egy hős, hogy így tartja magát.

Azt hiszem, hogy most van az a pont, hogy neki esek az angol változatnak. Na, nem mintha nem várnám epekedve a következő részt, de nem fogom kibírni egy egész hétig.

Szerettem volna az IJ-n írni neked (mint mindíg), de valamiért nem tudtam megnyitni, de amint sikerül igérem ott is hagyok egy üzit, ahogy szoktam.

Köszi nagyon a fordítást és hogy hajnalok hajnalán még ezzel foglalkozol. Örök hála.
Most tudtam meg, hogy az IJ új tárhely-szolgáltatóhoz költözik. Maga a költözködés kb. három-négy hétig fog tartani, de az új helyen a beüzemelés csak pár nap. Valószínűleg kedden hajnalban a lezárás előtti utolsó pillanatokban sikerült feltennem oda ezt a részt. Azt még nem tudja az üzemeltető, hogy az arhív anyagokból mennyit sikerül megmenteni a régi lemezekről, így előfordulhat némi adatvesztés.
hát ez nem igaz, miért csak egy kedd van a héten?
mindig a legjobb résznél van vége, brühühühü, köszi a fordítást:)
wow! Nagyon tetszett ez az egesz parbeszed koztuk, vegre normalisan beszelgettek es nem estek egymasnak:) Nem gondoltam volna, hogy Piton elfogadja Harry felajanlasat( vagy meg nem biztos?) pont a buszkesege miatt, de ugy latszik a kenyszer ra veszi...koszi a forditast,en nem kezdek bele az angolba, mert eleg vacakul megy, igy sokkal elvezhetobb:), ugyhogy en epekedve varom a folytatast es meg 1x koszi, cupp.
huhu..
ezt a fajta függő véget :)
függővé váltam és körömrágcsálva várom a folytatást...

Szió! Szinte éreztem én is, hogy Harry felajánlja magát! :D Túlságosan Griffendéles, na meg persze ott van neki, az az érzése is, hogy neki kell segítenie mindenkin. Kíváncsian várom a folytatást, nagyon szépen fordítasz. Puszi
"Kíváncsian várom a folytatást, nagyon szépen fordítasz."

Hát, még ha tudnád milyen csodálatos lett a biztonsági adatlap, amit a hétvégén fordítottam. :)
Á nem igaz pedig egyre izgi.Nagyon várom a folytatást.
Tothem, te kegyetlen vagy! :D Itt abbahagyni...
Remélem, az elkövetkező pár napban soook-soook időd lesz, és azt mind fordításra fordítod!:D (Nyugi, nem mondtam komolyan, pihizz csak. :) ) Amúgy annyira egyértelmű volt, hogy Harry felajánja a vérét, jellemző rá. Imádom őt is, meg Pitont is. Nagyon jó a történetben, hogy egyrészt karakterhű marad, másrészt viszont Pitonon is látszik, hogy ember. Már amennyire... XD
Nagyon kíváncsi vagyok, mi fog történni a következő részben, lécci, siess vele! :)
nekem is eszembe jutott h majd harry felajánlja a vérét és tényleg :) ez egyre izgalmasabb lesz más alig várom következő keddet:D
Ez igen. Tiszta libabőr lettem olvasás közben. Ez egy félelmetesen jó történet, amit bűn lenne nem olvasni, pedig vámpíros, és ugyan még nem sok vámpíros történetet olvastam, de nem igazán jött be a többség. Ellentétben ezzel. Ez fantasztikus.
Tothem azt írtad a múltkor, hogy örülsz, ha van visszajelzés a munkádról. Akkor képzeld el, hogy én milyen nagyon örülök amikor meglátom, hogy van friss, és kikapcsolódhatok, egy csodásan fordított remek sztori olvasása közben. Köszönöm szépen.
Remélem a hsz-ek gyorsan meglesznek és hamar kapunk folytatást.
Szia! ÁÁÁÁÁÁÁHHHHH, itt abba hagyni. Nagyon tetszett ez a fejezet! Úgy tűnik, hogy ezzel a beszélgetéssel talán egy kicsit jobban megismerte Pitont Harry. Kész őrültség amit csinál, de ha azt akarja, hogy Piton életben maradjon akkor meg kell tennie. Végre rávette Harry Pitont, hogy igyon a véréből. Kérlek siess a folytatással!
Köszi a fordítást. Olyan rosz, hogy nem tudom érzékeltetni mennyire örülök minden új résznek. Csak, hogy érzékeltessem :a kedd lett a kedvenc napom, pedig 10-től este 8-ig az egyetemen rohadok:(
Kis Mentésmániás Harry! Mondjuk Perselusnak én is felajánlanám a vérem...XD Köszönjük a fordítást! :)
Köszönet az új fejezetért és a fordításért :) Megérta a mai napot végigszenvedni érte :D
sejtettem, hogy ez lesz, nagyon kiváncsi vagyok hogy fogják kezelni ezt a helyzetett (is). nagyon várom a folytatást, köszi a fordítást.
Jaj csak most jutottam el odáig, hogy elolvassam.
Nagyon jó volt, tudtam, hogy felajánlja magát Harry. Kezdődik a közeledés. :-) Szóval imádom ezt a történetet is. Ja és tetszett Piton vallomása is az elbaltázott döntéséről.
Folytit gyorsan!
Page 1 of 2
<<[1] [2] >>